Soul Graffity

 Elérkezett az idő, hogy ismét blogot váltsak, ahogyan tettem azt már három alkalommal. Ezek után itt leszek megtalálható:  http://soul-graffiti.tumblr.com/
Íme, álljanak itt az eddigiek szép sorban, egy szebb világ mementójaként:
http://karfiolleves.freeblog.hu/ 
http://ahogylatjuk.blog.hu/ 
http://soulgraffity.blog.hu/ 

Vége
 

Egy újabb asszociációs játék, részegen, ami szerencsére jelen esetben nem tükrözi a valóságot


 Perc. 
Hát így állunk. Bár kiálthatnék, a világba. Hogy hallja mindenki, aki látott valaha is egy percre. De ugyanúgy megmaradunk, egyedül, féltve minden gondolatot, amely kettébassza a tökéletes körre rajzolt véres hányásdarabokat. Gyrossal. Mert az menő.
Minden menő, ami kicsit is jobb, mint mi vagyunk. Mert te sohasem hánytál üvöltve tábortűzbe, egy-két könnycseppel oldva részeges bánatod. Nem voltál ilyen. Egyszerű ember voltál, aki szeretetre vágyott, s mégis egy kötelet kapott egy apró ciánkapszulával és egy revolverrel, ami mindig is töltve volt, de sosem sütötte el senki, mert várt az ilyenekre. Túl jól csináltad ahhoz, hogy rosszul csináld, és fordítva. Add fel. Íme, elvesztél

A kis gyufaárus lány átfagyva bolyongott az éjszakában már órákon keresztül. Egy pár lyukas papuccsal a lábán indult útnak, de már azokat is ellopták tőle az egyik aluljáróban. Végtagjait már alig érezte, kékre hűlt kis kezében egy doboz gyufát szorongatott, és kínálgatta minden szembejövőnek. Szenteste volt, mégsem akadt egy lélek sem a városban, akinek megesett volna a szíve a szerencsétlen lányon. Nem emlékezett rá, mikor érezte ennyire gyengének és elesettnek magát utoljára. Könnyei, akár az apró gyémántok, kicsiny gömbökké fagyva pihentek arcán. Arra gondolt, milyen jó lenne otthon lenni, ha fűtés nincs is, legalább a rongyaikba betakarózni. Hazamenni azonban nem mert, hiszen tudta, hogy az apja biztosan nagyon elveri, ha pénz nélkül állít be.
-Kérem, uram! Vegyen egy kevés gyufát! Vagy legalább adjon valamit enni érte!- kérlelte az egyik szembejövő, kalapos férfit
-Hordd el magad, mocskos ribanc!- válaszolta az úr
A kis gyufaárus lány zokogva ledőlt egy fal mellé, és meggyújtott egy gyufát. Azt remélte, ettől majd kicsit felmelegszik a keze. Percekig figyelte a lángot, az ősi erőt, amely meleget adott az embereknek és megmentette őket a haláltól. A gyufa azonban hamar kialudt, a lány pedig visszacsöppent a rideg valóságba. Mikor felpillantott, egy furcsa, ballonkabátos alakot látott maga előtt, amint őt nézi.
-Uram, nem venne tőlem gyufát?- kérlelte sírós hangon
A férfi csak nézett rá szánakozva, megcsóválta a fejét, majd odadobott neki egy kis tasakot.
-Legyen egy jó estéd, kislány- mondta meglepően sok melegséggel a hangjában.
A gyufaárus lány átfagyott kezei közé fogta a kis zacskót, forgatta, szagolgatta. Valamilyen barnás por volt benne. Meggyújtott egy gyufát, és a fényénél felismerte. Szélesen elmosolyodott, majd a szívéhez ölelte a kis ajándékot. Ismerte már régóta, ezzel űzte el bánatát korábban, amikor utcalányként kereste a kenyerét.
Szerencsére volt nála egy kanál, amire rászórta a tasak tartalmát. Szakadt kabátjának egyik zsebében pedig talált egy használt fecskendőt is. Meggyújtott egy újabb gyufát, majd elkezdte melegíteni a kanalat, s benne karácsonyi ajándékát. Amint az anyag cseppfolyós lett, felszívta a fecskendőbe, ingéből leszakított egy darabot, majd elszorította vele az alkarját. A tű ismerős forrósággal hatolt a vénájába, az aranyként áramló anyag pedig megtöltötte a testét. Érezte, amint visszatér belé az élet.
Elkezdte meggyújtani a gyufáit, szép sorban az összeset, és csak most vette észre, milyen kellemes meleget adnak. Az is csak most tűnt fel neki, hogy a fal, aminek támaszkodik, igazából egy hatalmas bálterem ablaka. Ahogy megfordult, táncoló párokat, hatalmas, fehér asztalokat, és ezernyi csodálatos gyertyát látott odabent. A terem közepén egy óriási karácsonyfa állt, ami körül tündérek repkedtek, és vitték a szeretetet mindenfelé a városban, belopva azt az emberek szívébe. Nemsokára azon kapta magát, hogy a kezei között átfolyik az ablak üvege, és a következő pillanatban már ő is a bálteremben áll. Egy kedves, jóképű pincér leültette egy asztal mellé, majd sültcsirkét és frissen sült kenyeret rakott elé. Sose volt még ilyen boldog karácsonya. Éppen hozzálátott volna a mennyei vacsorához, amikor észrevette, hogy a nagymamája ül mellette.
-Nagyanyó, mondd, hogy nem csak álom az egész! Olyan jó, hogy eljöttél!- kiáltott fel hirtelen meglepetésében
-Gyere kislányom, elviszlek magammal oda, ahol örökké boldogan élünk, és többé nem fogsz fázni és éhezni- felelte a nagymama barátságos hangon
-És gyufát sem kell majd árulnom többé?- kérdezte a lány
-Nem- válaszolta nagymama mosolyogva
A kislány boldogan megfogta a nagyanyó kezét, és elindultak együtt a bálterem lépcsőjén felfele.
Másnap reggel a kis gyufaárus lányt kihűlve, holtan találták a fal mellett feküdve. Arcán olyan csodás mosoly ült, amely talán még sosem.
-Narkós kis kurva volt, még karácsonykor és kiment anyagozni az utcára. Nem kár érte- mondogatták az emberek a városban.

Ajánlott zene: John Frusciante- Ramparts (ismétlésre kapcsolva)

A hőmérőn figyelte, hogyan csökkennek folyamatosan a fokok. Már jócskán mínuszban jártak. Kék takaróba volt csavarva, haja zsírosan, kócosan lógott a szemébe, feje búbján törött szárú szemüveg pihent. Ez később leesett. Lábai meztelenül kapargatták a parkettát, ami néhol már deres volt. Ezekkel már nem érzett semmit. Kezei a hidegtől remegve véstek valamit egy megsárgult lapra egy árva gyertya fényénél. Az volt az egyetlen, ami meleget adott. A sötétségben csupán a csorba fogak ütemes vacogását és a toll sercegését lehetett hallani, valamint egy öreg lemezjátszó monoton búgását és kattogását, ahogyan a tű a lejárt lemezen táncolt körbe-körbe.
Időnként megnézte, van-e még a fémbögrében bor. Sose volt. Ezért aztán lerakta csalódottan, és írt tovább. Hogy kinek írt? Egy utolsó, árván maradt szerelemnek, mely nem teljesedett be soha. Úgy érezte, most írja életében a legszebbet. Valószínűleg így is volt. Tudta, hogy már soha nem tudja átadni a levelet, hiszen reggelre minden bizonnyal halálra fagy. Holtteste a tél elmúltával szépen elrothad, az elsárgult papírt pedig megeszi egy egér.
A toll egyszer csak kiesett a kezéből. Nem bírt tovább írni, fagyott tagjai nem engedték. Az utolsó szó, amit leírt, ez volt: egyedül. Magára húzta a takarót, elheveredett a földön, és nehéz, fájdalmas álomba merült. Reggelre meghalt.

It started when we were little kids.
Free spirits, but already tormented by our own hands
given to us by our parents.
We got together and wrote on desks
and slept in laundry rooms near snowy mountains
and slipped through whatever cracks we could find,
minds altered, we didn't falter
in portraying hysterical and tragic characters in a smog filled universe.
we loved the dirty city
and the journeys away from it.
We had not yet been or seen our friends, selves,
chase tails round and round in downward spirals,
leaving trail of irretrievable, vital life juice behind.
Still, the brothersbloodcomradespartnerfamilycuzz was impenetrable
and we lived inside it
laughing with no clothes, and everything experimental 'till death was upon us.
In our face, mortality.
And lots of things seemed futile then, but love and music can save us,
and did, while the giant grey monster grew
more poisoned and volatile around us,
jaws clamping down and spewing ugly shit around.
Nothing is the same.
So we keep moving.
We keep moving.

Most pontosan 2:30 perc van. Fél óra múlva pontosan 2:00 lesz. Hát nem varázslatos? Elképesztő, mire nem képes az emberiség.

Megannyi megmagyarázhatatlan, természetfölötti dologgal találkozunk nap mint nap, szokszor észre sem vesszük őket, vagy csak legyintünk. Vagy az is lehet, hogy csak én vagyok így ezzel. Ilyenek például az éjszakánként előforduló spontán hallucinációim. Sokfélék ezek, nem is nagyon lehet őket kategorizálni. Legtöbbször a tér vagy a tárgyak torzulnak különös alakokba, de olyan is van, hogy rendellenes fények, színek villannak fel. Ezekhez a látomásokhoz minden esetben kapcsolódik valamiféle erőteljes érzelem. Leginkább félelem, alázat, csodálat vagy csodálkozás, de mindig más. Nem tartanak sokáig, általában pár másodperc, utána megint minden ijesztően reális. Fogalmam sincs, mit akarnak ezek jelenteni, vagy ki küldi őket. Mindenesetre érzem, hogy jelentőséggel bírnak. Mintha valaki nagyon el akarna mondani valamit.
A legutóbbi gyönyörű volt a maga nemében. Egy egészen érzéki pillanatot kaptam el. Egy szenvedélyes, lágy sóhajhoz társult egy hatalmas vörös villanás. Mintha az illető lelke felizott volna a szomszéd szobában.

Remélem nem őrültem meg.
 

Röpke asszociációs játékom eredménye. Írd, ami eszede jut.

Ez is aznap történhetett, amikor találkoztam a főpohárnokkal. A szokásos idióta módján, félmosollyal méregetett, és cigarettával kínálgatott. Száztizenötödjére is elmeséltem neki szép nyugodtan, hogy nem dohányzom, soha nem is űztem e halálos játékot, aztán szép lassan továbbálltam. Keresztültörtem magam a tömegen, kisiettem a bejárati ajtón az udvarra, és megkerestem kedvenc tölgyfámat. Múlt héten volt, szóval kellemes, késő nyári hangulatban dőltem neki a hűvös kéregnek. Belőttem az alkaromba egy adagnyi ózont, amit azért használok, hogy a hepatitis vírust kiirtsa a szervezetemből. Mivel a hangulat annyira filmbe illő volt, hogy legszívesebben rágyújtottam volna, ezért elkezdtem rágcsálni egy fűszálat. Mivel hogy nem dohányzom ugye, és amúgy sem volt cigim. Miért is lett volna.
Aztán egyszer csak megjelent mellettem az a tündér a Mexikói útról. Hosszú fülei lengedeztek a szélben, és egészen elnyújtott szempillái voltak. Leült mellém, és kezembe nyomott egy csésze kávét, amiért akkor roppant hálás voltam neki. Ott és abban a pillanatban ez jelentette minden vágyamat, és ő valahogyan megérezte ezt. Utána elkezdtünk beszélgetni, pedig előtte soha nem váltottunk egy szót sem. Ennek ellenére meglehetősen könnyed módon folyt a társalgás, végül persze a zenénél lyukadtunk ki. Kiderült, hogy furulyázik, amit rögtön be is mutatott egy zsebből elővarázsolt kis fafurulyával. Olyan szépen játszott, hogy rögtön el is álmosodtam, és arra kaptam fel a fejem, hogy megvetett ágyban fekszem. Álmosan körbetekintettem, hogy hol is vagyok. Valószínűleg a tündér szobájában lehettem, a csodaszép faragott fa ágyában. A szobát a kandallóban ropogó tűz világította meg, kint pedig már a csillagok világítottak. Kicsit aggódni kezdtem, hogy nem jelentkeztem be a szobámért, és biztos keresni fognak. Ám ezután sokkal inkább azért kezdtem el aggódni, hogy hova is tűnhetett az összes ruhám, az utazótáskám, a gekkóm, és miért van rajtam mohazöld selyemből szőtt hálóing.Tudod, nem vagyok egy idegeskedő típus, az ilyen helyzeteket mindig megpróbálom lazán kezelni, de valahogy most mégis úgy éreztem, hogy gonosz módón játszadoznak velem.
-Hoznál egy teát, kedves?- kérdeztem a mellettem fekvő kékhajú, zöld szemű tündértől.
-Persze- válaszolta mosolyogva, és kilibbent az ajtón. Szemét dolog, vagy sem, én ezt kihasználva írtam egy sebes búcsúlevelet, rohantam az ablakhoz, ugrottam, és futottam az éjszakába. Meg sem álltam a kikötőig, ahol a lámpatartó embereket lefizetve, félholtan ráestem valami hajóra, és visszajöttem ide. Tudom, lehet hogy őrült módon viselkedtem, tapintatlan voltam, satöbbi-satöbbi. De ez akkor sem volt fair. Velem ne viselkedjen így senki. Amúgy is lett volna még elég dolgom aznap este, és hiányzanak a cuccaim is. Inkább vagyok most szerencsétlenül szabad, mint szerencsésen valami nimfa rabja. Tudod, hogy van ez.

Sose gondoltam volna, hogy ilyen átkozottul egyedül lehet az ember ebben a városban,ahol ezer és ezer ember fut össze naponta, tapossák egymást, leköpik egymás autóját, megütik egymást, szeretik egymást, ölelik egymást, megcsókolják egymást, gyűlölik egymást, biztatják egymást vagy megölik egymást. Minden egyes huszonnégy órában több millió apró hullámocska rezdül, amelyek összekötik az emberek elméjét, lelkét, testét, mindenét. Hátborzongató, ha belegondol az ember.
Mégis, valahogy úgy érzem, hogy ezek a hullámok valahogy kikerülnek, mint ahogyan a patak vize is körbefolyik a szikla körül, mintha a szikla nem is lenne a vízben. Egyszerűen kikerülik a hullámok, nem vesznek róla tudomást. Mintha eltűntem volna az emberiség nyilvántartásából. Egy apró tintapötty helyett semmivé lettem. Érzékelhetetlen vagyok. Bármit teszek, nincsen másokra kihatással, nincsenek következményei. Vajon meddig mehet ez el? Lehet, hogy már nem is létezem, csak a lelkem ragadt a Földön, a testem pedig valójában rég egy konténerben hever egy lepukkant sikátorban, vagy a Dunában úszkál vígan?
Látom, ahogy körülettem pörögnek az események, barátok élik életüket, örülnek a vidám dolgoknak és bánatosak a szomorúak miatt. Különböző tudat- és lélekállapotokat járnak meg, s én mindezt látom, itt vannak a szemem előtt. Ismerem őket, tudom mikor nevetnek és mikor sírnak, tudom mit érezhetnek most és mit fognak holnap. Kívülről tekintek a világra, mintha valóban kívülálló lennék, akit csak az üvegajtóig engednek, onnan bámulhatja a valóságot, kezével csúnyán összezsírozva a tiszta üveglapot. Vigyázok rátok, törődök veletek, utánajárok, jól megy-e a sorotok. Én pedig kívül rekedtem, s valami oknál fogva nem tudtok elérni. Mi történt velem? Nem akartam semmi ilyet. Tényleg nem, veletek akarok lenni! Visszaengednek valaha? Basszameg...

Amikor kinyitottam a szemem, csak egy madarat láttam elrepülni felettem. Furcsa madár volt, annyi szent. Ahogyan csapdosott a szárnyaival, szép lassan átalakult valamiféle furcsa női arccá, majd ahogy pislogtam egyet, ismét madárrá változott.
Mikor felkeltem és az órámra pillantottam, akkor döbbentem rá, hogy iszonyatos késésben vagyok. Rohannom kellett, végig a sötét város szürreális utcáin. Minden egyes ember fenyegetett, akár a kéztartásával, akár a pillantásával, akár csak a jelenlétével. Meg akartak ölni, de nem mertek. Én csak futottam és futottam, már-már olyan gyorsan, hogy csak elmosódó fénycsíkokat láttam magam mellett.
Egy óra is eltelt, mire odaértem. Hova is? Ja igen, oda, a mosodához. Az órám pontosan 23:50-et mutatott, a maga bátortalan, analóg módján. Szóval olyan gyorsan futottam, hogy sikerült behoznom a vélt késést.
Vártam még tíz percet, közben elszívtam egy cigit, de lehet, hogy kettő is volt. Aztán nyílt a mosoda ajtaja, kilépett rajta egy lány. Hirtelen minden elsötétült odabent, ő pedig kulcsra zárta az ajtót. Lila kalapja volt, és gusztustalan színű sála. Vállára akasztotta a táskáját, és elindult hazafelé. Illetve csak indult volna, mert ekkor odaléptem hozzá.
-Szia- mondtam neki.
-Szia- válaszolta

 Két nap múlva a könyvtárban szeretkeztünk. Ki érti ezt?

A vesztesek zenéje mindig izgalmas és megbecsülendő. Ez tartja őket életben. Aztán a vesztesekből hamar győztesek válhatnak, vagy nem. Ha nem, akkor előfordulhat, hogy meghalnak, vagy mindenféle koszos tűket szurkálnak a karjukba. Aztán évek múlva győztessé válnak. Vagy nem.
Mindig van remény, ami életben tart. És a remény az, hogy mindig lehet zenét írni, egyedül is. Sokat, rengeteget, csodaszép, szívből-lélekből jövő zenét, ami ugyan senkit sem érdekel, de legalább zene. A veszteseké, a miénk, mindenkié. Érték, még ha senki nem is hallja. Abban a pillanatban lesz varázslattá, ahogyan megszületik, és táplálja a lelket a rezgéseivel, nehogy meghaljunk. Túlélünk.
 

Törött tükrömben az arcom
Mintha nyáladzó őrült volna
Rég feladtam már harcom
S mindenki a vesztest okolta
Szívemben a vérem már éppen

Csak kéken folydogál lassan
Gitárhúrral feszítem torkom
És röhögve, felvágott hassal
Nyakamról a hurkot leoldom
S angyalkönnyel teli kádba merülök

Zokogok, hányok, örülök
Kiakadt szemmel felülök
Narkós faszokat hallgatok
És saját síromba zuhanok
 

Két döglött veréb az út szélén,
Az egyik te vagy, a másik meg én.
Befagyott lelkünk két kicsi gyöngy,
Szép sorba fűzik majd Odafönt.

Két száraz levél a víz színén,
Lehúz az ár, vagy elvisz a szél.
Szívünkbe gonosz féreg kerül,
Minden, mi édes, megkeserül.

Gyöngysorunk majd a Tündér kezén
Csillagfényt szór az ég mezején.
Holt lelkünkkel ha együtt futunk,
Törött szívünkre gyógyírt hozunk.

Két kicsi vércsepp a kés hegyén,
Az egyik te vagy, a másik meg én.
A szétfolyó időben elmerülünk,
Mindent, mi közös, elfeledünk.

Már három napja ugyanazt álmodom. Egy kietlen mezőn állok, ameddig csak a szem ellát, hosszú, szürke fűszálak lengedeznek a szélben. Minden olyan elmosódott, mintha sűrű esőn, vagy homályos üvegen keresztül nézné az ember. Minden vibrál, és szép lassan egybeolvad az ég a földdel, a fű a levegővel, én pedig belefulladok az anyagi világ megszűnésébe.
Minden reggel, amikor felkelek, kitöltöm a tegnap estről maradt bort, elrágok egy-két dohánylevelet (már csak az maradt), és bámulom az esőt a kabinból. Három napja nem ettünk semmit. Három napja hánykolódunk. Három napja, hogy a kapitányunk öngyilkos lett. A konyhában találták meg felakasztva.
Múlt héten még úgy tűnt, helyrejönnek a dolgok. Kikötöttünk egy szigetre, ahol a korábbi években többször is megfordultunk, és a fűszereinkért cserébe rengeteg ételt és italt, nem mellesleg kedves női társaságot kaptunk. Volt egy nagyon bájos kis fogadójuk közvetlenül a part mellett, ahol minden este piros lámpások világítottak, és egy zongorista meg egy hegedűs játszottak andalító dallamokat. Itt ismertem meg pár éve egy lányt, aki képeket festett, és azokat árulta mindenfelé a tenger mellett. Akkor is éppen úton volt Északra, de egy nem várt vihar miatt ő is megszállt aznap a fogadóban. Valahogyan összeismerkedtünk, aztán egész éjjel beszélgettünk, reggel pedig készített rólam egy gyors portrét is. Csodás pár napot töltöttünk együtt, aztán továbbálltunk, és soha nem láttam többet. A portrét azóta eladtam egy zacskó ópiumért.
Szóval múlt héten, amikor ismét erre a szigetre tévedtünk, abban reménykedtünk, hogy megtömhetjük a hasunkat és végre pihenhetünk egy kicsit a szárazon. A kis falu azonban teljesen leégett, mire odaértünk. A romok még izzottak a futótűz pusztítása után. A csinos kis fogadó füstölgő romjai közé dobtam az utolsó cigarettám csikkjét, aztán visszaballagtam a hajóra.
Ki tudja meddig nélkülözünk még, itt fogunk-e meghalni mind ezen a szakadt hajón, vagy végre kiköthetünk valamerre, ahol létezik még valami emberi.
 

Egy halk sóhaj kíséretében elnyomom cigarettám csikkjét az asztalon, és a sarokba hajítom a többi közé. Bárcsak mindent odahajíthatnék, ami csak a lelkemre telepedett. Egy részeges matróz naplója, 13. fejezet. Helyzetjelentés 2011 augusztusából.

 Hogyan is kezdhetném? Egy halk bazmeggel, önsajnáló, képmutató frázisokkal, vagy csak egyszerűen egy megbánással? Mihez is kezdjek most? Hova tartok? Ezernyi kérdés, és csak egy valaki, az a rejtélyes idegen tavaly nyárról, csakis ő tudja a válaszokat. De mostanában nem látogat meg, kezdek attól félni, hogy örökre elfeledett.

 Egy hónapja csak hánykolódunk a tengeren. Amióta a kapitányunk megbolondult, senki sem akar rendesen dolgozni. Isten a tanúm, hogy én kitartottam a végsőkig, de az utóbbi napokban már én is feladtam. Azóta csak iszom.

Az időjárás a legnagyobb jóindulattal sem mondható kedvezőnek, a tenger úgy háborog, mintha megharagudott volna szerencsétlen hajónkra, és minden áron fel akarná borítani. Ha esik, a kabinomba beszivárog a víz, és reggelre beázik az utazóládám, benne a ruháimmal és a könyvekkel. Ha az asztalra rakom őket, akkor a szél vagy a himbálózás dobálja őket szanaszét a mocsokban.

Amióta Juliette elment, minden rosszra fordult. Sokat iszom, és legtöbbször egyedül ücsörgöm a kabinomban, régi leveleket olvasgatva. Ha néha szerzünk egy kis ópiumot a kikötőkben, akkor másnap reggelre általában össze van égetve és vagdosva a karom. Fogalmam sincs, mit művelek ilyenkor magammal.

Egyre jobban kezdem azt érezni, hogy komoly problémáim vannak. Úgy indultam az útra, hogy meghódítom az Újvilágot, helyette azon kaptam magam, hogy magányosan üldögélek üres szobákban, és egyre csak csúszok, csúszok lefelé, miközben mindenkit elvesztek, aki valaha fontos volt számomra.

 Kitöltök még egy pohár rumot, rágyújtok még egy cigarettára, magam elé teszem a naplót, így ni. Kezdhetjük. Hosszú történet lesz, néhol unalmas, mindenesetre tanulságos és meglehetősem tragikus. Egy részeges matróz naplója. Első fejezet: a Kezdetek.

 Minden egy szép, napsütéses délutánon kezdődött. Ott álltam a kikötőben, és minden olyan volt, mint a regényekben: a tengeri szél sós illata mardosta az orromat, fújta a hajamat, simogatta a bőrömet, a szememet pedig a végtelenség kápráztatta. Nem sokkal később egy hajón találtam magam, útban ismeretlen világok felé, izgalmas tájak, emberek, városok felé. Emlékszem, az első hetekben borzasztó lelkes és szenvedélyes voltam. Fiatal szívemet semmi sem csillapíthatta, és azt hittem, enyém lesz az egész világ. Istenem, milyen boldog is voltam!

 Hm… Mennyire pokolian nehéz. Nehéz mindenre visszaemlékezni, én meg már eleget ittam ahhoz, hogy elnyomjon az álom, úgyhogy mára befejezem, legyen elég ennyi bevezetőnek. Éjszaka rajtam az őrködés sora, úgyhogy jobb is, ha addig lepihenek.

Van úgy, hogy leülök gitározni, gyújtok egy-két gyertyát, és elhatározom, hogy megírom a világ legjobb számát. Aztán csak szenvedek a húrokon, nem tudom átlépni a saját korlátaimat, és a begyakorolt riffek jönnek elő újra és újra. Egyszerűen nem megy, nincs meg a varázslat. Ilyenkor leülök írni, az általában jobban megy.

Ha közösen zenélünk a barátaimmal, akkor egymás korlátait szép lassan megszüntetjük, és mindig képesek vagyunk a világ legjobb számait megírni újra és újra. Olyankor valóban ott lebeg a varázslat végig a levegőben közöttünk, és valami láthatatlan csatornán áramlik közöttünk a zene. Olyan sokan leírták már ezt, híres és nem híres emberek egyaránt, mégis aki nem tapasztalta még, az nem tudhatja, mekkora értéke és hatása is van ennek. Ezért érdemes élni. Amikor megszületik egy dal, ahogy először felcsendülnek a harmóniák, az jobb érzés, mint egy orgazmus. Ha választanom kéne, miről mondok le örök életemre: a barátaimmal való zenélésről vagy a szexről, minden bizonnyal az utóbbit tenném a fekete listára.

Sokaknak megadatott az, hogy a világ legtermészetesebb módján együtt zenélhetnek, sok éven keresztül mint legjobb barátok, mint testvérek, minden nap próbálhatnak, jammelhetnek, számokat vehetnek fel, és nem mellesleg a világ legjobb zenészeivel tehetik meg mindezt.
Nekünk nem ilyen egyszerűen alakul a történetünk, soha nem is alakult, mégsem vagyok irigy. A távolság és a hosszú szünetek megtanítanak megbecsülni minden egyes pillanatot, amit a zenekarral közösen tölthetek. Érzem magunkban az átütő erőt, s mégsem csinálhatjuk azt, amire születtünk. Olyanok vagyunk, mint a középkori szerzetesek. Böjtölünk, várunk, imádkozunk. Igazi funky monk-ok, a szó legszorosabb értelmében.

Élettelen dolgokat töltünk meg élettel. Ha a kezedbe fogsz egy gitárt, az még önmagában csak egy darab fa meg fém alkatrészek. Bele kell töltened a lelkedet, hogy valóban úgy szólaljon meg, ahogyan legbelül érzed. Őszintének kell lenned, különben halott ügy az egész. Aki zenélt már életében, az tudja is, hogy máshogy nem megy. Ilyenkor mind meztelenek vagyunk, és sebezhetőek. Ilyenkor a világ tetején vagyunk, és senki sem törölheti el a boldogságot a szívünkből.

Hajónapló, sokadik bejegyzés, mindig ugyanarról. De nem baj, nem számít. Eljön a nap, amikor véget ér a böjt, és megtölthetjük az üres szobákat élettel és varázslattal. És a ti szíveteket is boldogsággal, ha hallgattok minket. Legalább is ezt szeretnénk.
 

Egyszer csak falak közt találtam magam, ahogyan széttárt karokkal pörgök körbe- körbe, szemem csukva, és mégis mintha kívülről látnám saját testemet. Sötét falak között, se ablak, se ajtó egyiken sem, mégis valamiféle túlvilági fény töltötte be a teret. Ki tudja, honnan sugárzott, talán belőlem?  Egyedül voltunk, a sötét falak, a fény és én, mégsem éreztem magányosnak magam. Úgy tetszett az egész, mintha maga a világ lennénk, ennyi és nem több. Nincs rajtunk kívül más, nem is volt és soha nem is lesz. Tökéletes harmóniában forogtam körbe és körbe, megállás nélkül, és éreztem, hogy a Világmindenség elemi ereje járja át testem, és egy csodálatos muzsika hangjaivá válok. Ebben a mindent átható zenében benne volt az egész élet, minden örömével és bánatával, minden eltörölt könnycsepp és letépett falevél. A magam egyszerűségében és őszinteségében éreztem, hogy ember vagyok. Sötét falak között, fény árasztva.

Egy percig és 13 másodpercig tartott az egész. Talán álmodtam.

És a klip, ami az ihletet adta:

Pályázati munkám a Kikötő online novellaíró pályázatára. A téma a Külváros volt. Akár még párizsi utat is nyerhetek. :)

Háttal fekszem a betonon, puha gyengédsége magába szív. Az eget bámulom, és már látom is a bádogmadarakat, ahogyan kátrányt könnyezve repülnek tova, furcsa, feketés esőt hintve a tájra. A cseppek szép lassan hullnak az arcom felé, de soha nem érnek el. A környező fák szögesdrót ágai barátságosan hajladoznak kalimpáló lábaim felé, téglatest formájú vasbeton darabkák repkednek ide- oda a fülem körül, lágy, mélabús dallamot zümmögve. Közepükön egy-egy koszos ablakocska, azzal csókolnak meg mindahányan az orromon. A környezet szép lassan magába olvaszt…

Iszonyú fejfájással ébredek. Lassan, nagyon lassan felnyitom ólomnehéz szemhéjaimat. Egy egészen rövid, érzékelhetetlenül gyors pillanat erejéig öröm tölti el szívemet, hogy végre megtaláltam a boldogság szigetét. Aztán, ahogyan minden egyes alkalommal, most is ráébredek, hogy a kedvenc csámpás padomon fekszem, fejem már a betonon, lábaim az ég felé állva, körben a panelóriások vigyáznak ezer szemükkel, komor ábrázattal. Kicsiny, lepukkant parkocska ölel körül. A külváros egy jellegzetes szegletének világa fogad, nevezetesen az, ahol élek. Nagy nehezen összeszedem testem szanaszét hullott darabjait, és feltápászkodok ebből a groteszk pózból, először ülő, majd szép lassan álló testhelyzetbe. A világ forog körülöttem, s mégis minden olyan kiábrándítóan valós és szürke. Émelygek.
A helyzet ismerős: hétvége, egy boldog utazás egy párhuzamos, sokkal vidámabb univerzumba, majd a fájó ébredés és végül a hazaút.

Lassan cammogok a jól ismert úton, egy repedezett, koszos járdán, egy gonosz park szívében. Sokat gondolkoztam rajta, hogyan is lehet egy park gonosz, egyáltalán miként hathat az emberekre máshogy, mint a többi park. Azt hiszem, maguk az emberek tették ilyenné. A sok belövés, hányás, szeretkezés, verekedés és még ki tudja miféle gonosz cselekedetek változtatták a Sátán paradicsomává. Számomra legalábbis. Én magam is ide járok minden hétvégén elszívni a cuccot, amit a Lacctól vásárolok. Sose árulta el, mi is tulajdonképpen, én pedig sose kérdeztem. Vannak dolgok, amiket jobb, ha nem tud az ember. Így van ez rendjén. A lényeg az, hogy boldog vagyok tőle. Minden egyes utazásom során ráébredek, hogy imádok itt élni. A külvárosban. A világ legelragadóbb csücskében, ahol minden annyira eleven, és inspiráló, szerető és szerethető, szeretnivalóan imádnivaló. Csodás érzés. Csak az ébredés rémes. Az a néhány perc, amíg ráeszmélek, hogy a valóság bizony ennek a szöges ellentéte. S ilyenkor, amikor sétálok hazafelé, a félhomályban felém tornyosuló vasbeton szörnyetegek mintha rosszallóan méregetnének, s arra várnának, mikor téphetnek szét ízekre. Szerencsére sosem mozdulnak meg, mindig csak néznek, azzal a rengeteg, sárgán világító szemükkel. Hosszú lesz az út.

Itt születtem, itt nőttem fel, a fővárosban, annak is egy félreeső, jelentéktelen kerületében, hívjuk csak egyszerűen külvárosnak. Anyám már régen meghalt, nem is emlékszem rá, mikor. Apám azóta alkoholista, néha dolgozik, egyébként segélyen él. A bátyám rég eltűnt, állítólag az ukránok vitték el, bár ez csak szóbeszéd. Más családtagom nincs, akit ismernék. Apámmal élek egy aprócska panellakásban, a tizenkettedik emeleten. Ritkán beszélünk, azt a kis időt, amit otthon töltök, leginkább alvásra használom. Néha írok is, vagy játszom a szájharmonikámon. Az utóbbit általában addig, amíg apám el nem kezd üvöltözni a szomszéd szobában, hogy képtelen dolgozni ebben a hangzavarban. Sose értettem, mire gondol, amikor a „dolgozni” szót használja, megkérdezni meg nem volt kedvem. Talán jobb is. Én magam egy antikváriumban dolgozom eladóként, itt a kerületben. Nincs túl sok vevőnk, nem is értem, ki lehetett az a félkegyelmű, aki éppen itt nyitott könyvesboltot, ahol egy kocsmából vagy egy lottózóból bárki boldogan megélne, de egy antikváriumból! A hétköznapok így nyugodtak, ámde unalmasak is. Sokat olvasok a munkaidőben, ami meglehetősen hasznos elfoglaltság, ha mondjuk azt nézzük, apám mivel tölti ugyanekkor az idejét. Mindig is híres író vagy blues zenész akartam lenni, de valószínűnek tartom, hogy ez csak álom marad. Az életem egyszerű, egyoldalú, egysíkú és egyértelmű. Nem vagyok itt ezzel egyedül. Aki itt él, túlélésre rendezkedett be. A betonvadon farkastörvényei ezt diktálják.

A homály egyre inkább sötétséggé mélyül, én pedig egyre jobban kiszolgáltatottá válok az éjszaka fenevadainak. A kis cigány srácok is most viszik fel a lasztit a betonplaccról, számukra már nem biztonságos a kinti világ. Ahogyan számomra sem, de én vállalom a kockázatot. Mindig is vállaltam. Ezért akarok író lenni.

Csupán néhány rozsdás utcai lámpa okád kénsárga fényt a lábam elé, egyébként teljes a sötétség, mire az utolsó biztonságos ponthoz érkezek: Pista bácsi tabakos bódéja. Pista bácsi mindig későn zár, mert bárki leugorhat még egy doboz cigiért, sose lehet tudni, az öreg meg nem siet. Soha sem. Rendkívül irigylem ezért. Ebben a nappal szürke, éjjel pedig véresen kegyetlen világban ő valahogyan mindig képes vidám és derűs maradni. Mi több, ezen hasznos tulajdonságait másokra is átruházni. Régebben csak sejtettem, manapság viszont már biztosan tudom: Pista bácsi egy angyal.

Most is kitalálja a gondolatom, s egyben megoldja legégetőbb problémámat, megkínál egy cigivel. Életmentő! S mint aki jól tudja, mit jelent ez nekem, csak mosolyogva vállon vereget, és maga is elindul hazafelé, a sajátos ráérős tempójában. Hiányozni fog. Most már félek.

Inam szakadtából rohanok a szűk sikátorokban, egyik utca a másik után, egy őrült, részeg Minotaurusz panellabirintusába kerülök. Habzó szájú, farkas fejű emberek csaholnak utánam, egyre szűkülő sarkokba szorítva. Végül zsákutcába kerülök, és a falból kiránduló vaskos karok a földre taszítanak. A vérebek kátránynyála az arcomra csorog. Lassan, nagyon lassan… ébredek

Kinyitom a szemem, s azon gondolkodom egy fél percen keresztül, hogy vajon megvakultam- e. Végül sikerül rájönnöm, hogy ismét elvesztem valahol egy zavaros látomásban, és abban sem vagyok biztos, hogy most a valódi világban fekszem-e háttal, vagy meg is haltam tán. Lassan körbetekintek magam körül, s ekkor megnyugvással teli sóhajjal bukok ismét a mocskos betonra az eldobált csikkek puha szivacságyába. Megint ide vezettek az ösztöneim. Az elhagyatott háztömb, ahol a madár se jár. Helyettük inkább szerelmespárok, deszkás srácok, narkósok, dílerek, maffiózók és magamfajta szerencsétlenek látogatják előszeretettel ezt a különös helyet. Ennek a háztömbnek a falaira írom fel verseimet, vörös festékkel, minden egyes alkalommal, amikor utazom. Nem vágyom elismerésre, szó sincs róla. De aki itt él velem együtt, az tudhatja, hogy a Külváros szokatlan művészeket és szokatlan műveket szül, ahogyan az alkotófelület is egyedi. Nem hatásvadász, vagy magamutogató. Csupán az itteni világhoz szól, egy sajátos nyelven. Elismerésemre legyen mondva, hogy a verseket szépen, pontosan elkerülik a graffitik, sőt, egyet-kettőt még ki is egészítenek, csinosítanak. Így lesz az egész ház önmagában egy művészeti alkotás, a maga bűnös életével, csapongó gondolataival, szenvedélyes érzelmeivel.

Nagy nehezen két lábra állok, azonnal elfog a hányinger és a fejfájás. Sokat időztem kint, túl sokat. Hamarosan át kell adnom a Falat az éjszaka vadászainak, akik nekem sem kegyelmeznek. Sietnem kell.

Éjfélt üt az óra. Az utolsó sorokat festem fel a falra:

Az angyal szemébe nézni
Szabályok közt élni
Zavaros füstöt szívni
Egy utolsó tűt kérni
És csak félni, félni, félni...

Kész. Nem időzhetek tovább. Sietnem kell. Rohannom kell. Jönnek.

Sárga, villogó üvegszemek suhannak el a fejem fölött, majd zavaros masszává folynak össze mögöttem, ahogyan sorra veszem az utcai lámpákat. Rohanok haza, ahogyan csak bírok. Félek. Iszonytató hangzavar körös-körül, amiből néha felcsendül egy-egy halálsikoly. Sötét árnyak lépnek felém, hosszú, karmos mancsukkal felém kapnak. Megbotlom a járdaszegélyben, és hasra esem. Felsértem a kezemet, a vérem az arcomra kenem, mint a barbár harcosok, akik tudják, az utolsó csatába mennek. Futok tovább, szakadatlanul. Nem tudom, álmodom-e, vagy ébren vagyok. A Külváros tetemre hív.

Végre elérem a házat, amelyben a lakásunk van. Remegő kézzel rántom elő a kulcscsomót a zsebemből. Csörömpölés, kattan a zár. A lépcsőház koromsötét, kiégett a villany. A sarkokban vihogó őrültek szurkálják magukat acéltűkkel, s közben engem bámulnak vörösen izzó szemükkel. Gyorsan, be a liftbe! Nem nyílik az ajtaja. Látom, hogy bent egy akasztott ember vigyorog rajtam, s tudom, hogy sosem juthatok be, amíg az Őrző át nem enged.

Rohanok fel a lépcsőkön. Az ájulás határán. A józanész határán. E világ határán. A város határán.

Háttal fekszem az ágyamon, kőkemény szilárdsága nem hagy aludni. A plafont bámulom, s már látom is, ahogyan az utolsó démon is visszahúzódik a sötétségbe. Kinézek az ablakon, s észreveszem, hogy tisztul az ég. A csillagok, s a Hold ezüstfénybe borítják a betonvadont. Lent az utcákon síri csönd honol, a csatazaj már elmúlt. Csupán egy magányos újságpapír és a feltámadó szél násza kölcsönöz sajátos ciripelést a tájnak. Ahogy bámulok kifelé az ablakon, a környezet szép lassan magába olvaszt. Itt élek.

Sosem felejtem el Tibor barátom hozzám intézett szavait, amelyek valamikor a nyári éjszakában hangzottak el egy meglehetősen pocsék korszakomban: „Feri, nem kell, hogy a zene az életed legyen… mondjuk úgyis az lesz.” És hogy a Sors, Isten, vagy a Jószerencse keze van-e a dologban, az gyakorlatilag mindegy is, de mégis rátaláltunk egymásra és magunkra, és mindezeken felül és alul magára a Zenére. Furcsa. Olyan, mintha egy lányról írnék, pedig egy zenekarról van szó, illetve többről is annál. Valami olyasfajta dologról, ami intimebb minden kapcsolatnál, őszintébb minden vallomásnál, és tovább tart szinte mindennél: egy életen keresztül.

Ha valaki megkérne arra, hogy magyarázzam el, mit jelent a rock and roll, biztosan nem lennék rá képes. Tudnék szavakat felsorolni, amik sok mindent jelentenek, érzéseket leírni, amiket érzünk, de teljes valójában nem tudnám átadni szavakban. Érezni kell, és ma már egyszer megérezted, soha nem felejted el, és szavakra sem lesz többé szükséged. Sokan ezekre a mondatokra is azt mondanák, hogy közhelyes maszlag. Ők még nem érezték. Fejben, szívben, lélekben, mindenütt egyszerre.

A hétvégén csodálatos dolgot éltünk át. Négy barát ráébredt arra, hogy képesek megváltani a világot, hogy hátborzongatóan csodálatos zenét képesek együtt létrehozni, hogy egy húron pendülve, szavak nélkül képesek a rock and roll hajtotta motorral végighaladni az egész életükön. Őszintébb ez minden vallomásnál. Intimebb minden kapcsolatnál. És tovább tart szinte mindennél: egy életen keresztül. Eddig csak kutattam, most rátaláltam. Az bizonyos, hogy Isten tette a szívünkbe, s hogy rácáfoljak Dávid barátom írására, nem vette ki onnan senki. Ott él még mindig bennünk, s a mienk (is) a felelősség, hogy visszaadjuk őszinteségét, tisztaságát, eredetiségét. Mert nem is gondolná az ember, hogy mekkora bűnt követ el az, aki beszennyezi a zenét. Megtöri fényét. Levágja karjait, lábait. Betömi a száját.

Csodálatos volt ez a hétvége. A színpadon állva, ahogyan azt figyeltem, miként tombol a közönség, ráébredtem, feladatunk van: visszaadni az őszinte zenét. Képesek vagyunk ezer albumnyi számot megírni, annyi energiánk van, amiből körberepüljük százszor a Földet, ebben biztos vagyok.

Most nyert igazán értelmet az élet. Most már mindent el tudok magyarázni. Mert a zenésznél, ha szívből játszik, nincs őszintébb ember. Ha meghallgattok, már mindent tudni fogtok rólam. Nincs szükség arra, hogy eladjuk magunkat. Ha jó, amit csinálunk, akkor eladja magát a zenénk. Ha nem, akkor meg jól érezzük magunkat négyesben. Ennél több nem is nagyon kell.

Elzárkóznánk, beszűkölnénk, megváltoznánk? Ugyan, dehogy. Most kezdődik csak minden. A világot újra fel kell fedeznünk, új dalokat írnunk, új utakat bejárnunk, új városokat megismernünk, új szerelmeket éreznünk, új fájdalmakat átélnünk, s mindezt együtt, veletek, mindenkivel, aki jó indulattal közeledik felénk.

Zenész lennék? Nem hinném. Inkább egy csavargó, álmodozó, rock and roll stoppos.

Tavaszi illatot szívni
Jól bevált múzsákat hívni
Végtelen pástokon vívni
Mindazt, mi feltölt, csak bírni
S csak írni, írni, írni…

Na igen, eddig ilyet nem nagyon csináltam. Igyekeztem verseket, novellákat felrakni, amik esetleg érdekesek lehetnek másoknak is. Sose volt célom magánjellegű naplóbejegyzésekkel fárasztani a szegényes olvasóközönséget. Most mégis ezt teszem, mert megint egy érdekes és keserédes időszakot tudhatok magam mögött. Meg hát, amúgy is. Ezeket a dolgokat nagyrészt magamnak írom. Plusz még egy-két embernek. Szóval, lássuk, hogy is alakult ez az elmúlt hónap.

Egy furcsa, magányos februárral fejeztem be, most pedig egy hasonlóan furcsa, szintúgy magányos márciussal nyitok. Az elmúlt egy hónapban talán olyan sokat voltam egyedül, mint még soha, és gyakran az unalom és kisszerűség legmélyebb pontjaira zuhantam, nem véletlenül persze. Az egyetem megszűnt létezni erre a két hónapra, persze ez így is van betervezve, nemsokára egy új, sokkal komolyabb élet indul. Na de mire is volt jó ez a magányos hónap?
Egyrészt volt időm rengeteget gondolkodni, zenét hallgatni és gitározni. Írni persze nem volt miről, miért is lett volna. Sok dolog megvilágosodott előttem. Először is az, hogy az egyedüllét nem feltétlenül rossz. Na persze indokolt adagolással és okosan betervezve. Ismét elkapott egyfajta láz, valamiféle bizonyítási, produktivitási vágy a zenéléssel kapcsolatban. Mostanában sokat gyakorolok a gitáron, új és új, egyre nehezebb dolgok tűnnek fel célként előttem, s úgy érzem, képes lennék három albumnyi zenét megírni. A régebbi vágyak mindenféle hatásvadász és közönségbarát zenékről már rég szertefoszlottak, kicsit szánalmasnak tartom az akkori felfogásom. Rájöttem, hogy csakis a belülről jövő, mélyen érzelmes és energikus zene ér bármit is a világon. Nem leszek hajlandó másként csinálni.
Teltek a hetek, és elkezdtem a négy fal között élni. Szó szerint. Volt nap, hogy ki sem léptem a küszöbön. Rengeteg gondolat kavarodott a fejemben Istenről, emberekről, szabadságról, életről. Talán még a halálról is. Sokat kerestem magamban az elrontottat, és vágytam a jobbra, az igazra. Rá kellett ébrednem, hogy a nyári nagy filozofikus, elvont gondolatmenetek legtöbbször csak saját magunk és mások hülyítésére jók, valódi tartalmat nem jelentenek. A legcsodásabb dolgok mindig a legegyszerűbbek: az ember maga, az emberek maguk, a barátaink, szerelmeink, egy nő testi és lelki egészben. A korábban túlságosan elragaszkodott ábrándozásaim sokszor elszakítottak az istenadta valódi, egyszerű értékektől. Ugyanide sorolnék egy pohár bort és egy szép dalt is.
A harmadik nagy rádöbbenésem a saját önzőségem tudatosulása volt. Persze más az, ha nem mutatjuk ki a külvilágnak, de attól a gondolataink még terhesek vele. Talán ez volt a legfontosabb dolog, amire eddigi életemben rájöttem. Ezidáig amikor valamit kívántam, szerettem volna elérni, azt mind magamnak akartam. A saját életemmel foglalkoztam, mint mindenki más, gondoltam akkor. Az elmúlt egy hónapban azonban rájöttem, hogy az élet értelme nem magamban, hanem másokban rejlik. A leges legfontosabb dolog a világon, hogy ne magunkért, hanem másokért imádkozzunk. Ha igazán jó emberek vagyunk, akkor ezt értünk is sokan megteszik majd. Egyből világossá vált, hogy miért volt szükségem a magányra, miért nincs barátnőm, miért nincs zenekarom meg pénzem se. Elindultam egy egyszerűbb, tisztább, őszintébb úton, és érzem, hogy még nincs vége.
Egyik éjjel félálomban egy angyalt láttam, és tudtam, hogy nem vagyok elveszve. Segít mindenki aki tud, és én is segíteni akarok. Mindenkin.

Gyilkos ez a február. Olyan, minthogyha létezne valamiféle láthatatlan, titkos szer, ami az embereket hajtja, ami energiát ad, boldogságot és jókedvet. Erőt, kitartást, a korán kelés bűvös képességét és hasonlókat. Az újév kezdetén ez a szer pedig elkezd fogyni az ereinkből, felhasználjuk szépen, de nem termelődik újra. Hogy miért? No, hát azt nem tudom. De február végére már-már takarékon vagyunk csak képesek járatni azt a meglepően bonyolult szerkezetet, amit az életünknek szoktak nevezni egyes tudósok.
Nos, valahogy így lehet most ezzel a február 27-el. Bárcsak lenne egy varázskulacsom, ami színültig lenne töltve ezzel a csodalöttyel, és jó nagyot kortyolhatnék belőle. És akkor megint menne minden, a korán kelés, a hasznos munka, az írás, a zenélés, a kreatív gondolkodás, a kedv és az elszánás.
Irigylem azokat, akik képesek olyan világot teremteni maguk köré, ahol képtelenség unatkozni.


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg gyertyaöntő. Csodás gyertyákat készített, illatosat, színeset, csavarosat, kicsit, nagyot, gömbölyűt. Szerettek hozzá járni az emberek, mert mindig olyan gyertyát öntött nekik, amilyenre gondoltak, pedig sose kérdezte, mi a vevő elképzelése, csak látta. Érezte.
Egy napon, amikor nem dolgozott, készített magának egy gyertyát, csak úgy, saját használatra. Nem volt díszes, sem különleges alakú, de még csak nem is illatos. Egyszerű, hosszúkás viaszgyertya volt. Miután elkészült, berakta egy zárható üvegkalitkába, meggyújtotta, majd rázárta a reteszt. Sokáig nézte a lángot. A gyertya egyre kevésbé égett, végül elaludt, és kacéran táncoló, karcsú füstcsíkot eresztett a kiszipolyozott térbe.
Az öreg gyertyakészítő megrázta a fejét, és elment aludni.

Ha lenne tükröm, most látnám, mivé leszek: vörös szemű, barázdált arcú, elszáradt húsdarabbá. Mely alkohollal konzervál, és ópiummal emlékez. Nincs semmim, szívem az kevés, disznófejű nagyuram már győzött, álmaim pislákolnak még, egyre gyengébben. Mások életét ítélő, önmagáét tévútra vezérlő-ez lennék hát én? Az igazság harcosa, ki bort iszik és bort prédikál, fejét a szemétre hajtva nyugodik, míg nem zörögnek az ajtaján. Ki mámorban, mint apró gyermek, az élet forró szurokját magára rántja, s reggel ébredve már az egészet bánja, saját szemére hányja, s a vésőt szívébe még kétszer belevájja. Hiú álmokat kerget, más korokba álmod, önpusztít és hagyja eltűnni a lángot. Valóban ez lennék? Bizony ez vagyok. Uram, segíts meg kérlek!

A tudatalatti tényleg csuda dolgokat képes művelni. Hogy honnan jött ez a kis vers, miközben egy Balassi verset hallgattam megzenésítve? Fogalmam sincs, nem is voltam olyan állapotban, hogy gondolkozzak vagy ötletelgessek. De megszületett, érdekes lett, azért csak beszúrom ide.

Hová tűnnek lelkünk elszáradt virágai
Kinek a lába elé hajítja a Kontár
S a Gyilkos, kinek ugyanúgy vannak vágyai
Mihelyst letépték, morzsolták mindet
Hová szállnak álmaink, hová tűnik az ihlet?

Miért van az, hogy e fagyok idején
Csak a poharat emelem, s tollamat
Már az elején, ott a Gyufaárús Lány
Kebelén, szívébe döftem, s a zsebéből
Az aprót ópiumra költöttem?

Hisz ott a lantom, de mélyén már
Egércsalád lakik, s lomhán bár
De a Féreg is egyre csak rág,
S jön a Révész, s vár
Fogynak a sorok
Befagy a víz
Hová lesz
Szag, íz
Bízz
Jó
Ὠ