Soul Graffity

Orbán Viktor egy fasz

Várom a 15 milliós büntetést

A régi hagyomány, hogy a világot hatezer év után tűz fogja elemészteni: színigaz, amint ezt a Pokolban hallottam.
Az egész teremtett világ elemésztődik, végtelennek és szentnek bizonyul, míg most véges és romlott képet mutat.
Mindezt az érzéki élvezet tökéletesülése fogja magával hozni.
Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek.
William Blake

"Nem tanácsos halott emberrel utazni"
Henri Michaux

Csípős őszi délután volt. Az Alföld végtelen tája unottan bámult saját magába, néhol megakadva egy-egy fán vagy cserjén. Egy apró pont tűnt fel a horizonton, majd hamarosan kettéosztódott, végül két külön alakot formált. Nemsokára már az is kivehető volt, attól a göcsörtös bálványfától, ami úgy nagyjából a 48-ik kilométerkőnél hajladozott, nos, körülbelül onnan már kivehető volt a két fiatal. Már vagy egy órája sétáltak a sínek mellett, szép lassan, ráérősen, fejüket hol lehajtva, hol a tájat bámulva. Egymásra ritkán néztek.
Az egyik egy lány volt, hosszú, kékesfekete hajjal, amit amolyan Kleopátra úrnősen hordott, mintha egyenesen az ókori Egyiptomból pattant volna ki a magyar Alföld közepére, egy vasúti töltés mellé. Az ehhez gondosan megválasztott hosszú ujjú virágos felső és a hippi korszakot idéző lilás kordnadrág még tovább emelték a leányzó báját. A fül, a lelógó tincsek és a halánték aranymetszés pontjában pedig egy sárga pitypangvirág díszlett, minden bizonnyal úton idefelé szedték.
A másik egy csapzott hajú fiú volt, (talán szándékosan) foltozott farmernadrágban, hosszú ujjú, beazonosíthatatlan kultúrából származó ingben, és egy meglehetősen ízléses, szintén szebb korokat idéző bőrmellényben. Haja bár csapzott volt, nem takarta el karakteres arcvonásait, gondosan megnyírt arcszőrzetét, amely leginkább egy XIX. századbéli spanyol költő vékonyan húzott, középen hiányos bajszára és kecses, kissé hegyes szakállára hajazott. Talán finoman fogalmazunk, ha azt mondjuk, igencsak feltűnő látványt keltettek a puszta közepén, egy vasúti töltés mellett, a szép magyar Alföldön. Nem mintha bárki is látta volna őket, a pár tucat tücskön, néhány madáron és azon a pár gyíkon kívül, amik a lábuk között szaladgáltak itt-ott.
Sokat járták így kettesben a vidéket, a sínek mellett haladva, távol a falu figyelő szemeitől, elmerülve komoly és néha igen filozofikus beszélgetéseikben. A legtöbb ember furcsa szemmel tekintett rájuk, ők mégsem érezték magukat kívülállónak, netán kirekesztettnek. Még csak nem is művésznek vagy lázadónak. Inkább álmodozónak.
A lányt Lilinek hívták. Egy állatkereskedésben dolgozott, szabadidejében édesapja hegesztőműhelyében különböző eldobált, útszélről összeszedett fémhulladékot munkált össze valamilyen művészi alkotássá. Érdekes műveit legtöbben nem értékelték túl sokra, bár némelyik modern művészeti galéria biztosan sokra becsülte volna a nagy kedvvel és hozzáértéssel készített tárgyakat. Gyerekkori vágya volt, hogy egyszer híres filmrendező lesz. Ez az álom éppoly elérhetetlennek tűnt, mint az, hogy az összefabrikált művésztárgyait egyszer majd eladja valakinek.
A fiút Gilgamesnek keresztelték el szülei, de mindenki csak Gézának hívta. Ő maga már túltett azon, hogy átkozza a roppant szellemes ősök talán kissé felelőtlen döntését, nem tervezte, hogy hivatalosan is nevet változtat. Éppen egyetemi hallgató volt, de még nem sikerült eldöntenie, mihez is akar kezdeni az életével. Hobbija a különböző háziállatok szelídítése, tanítgatása volt. Szerette a kihívásokat. Sosem tartott hosszú ideig semmilyen állatot, ha hosszas próbálkozás után sem sikerült a tervezett oktató program (márpedig ez többnyire így történt), inkább túladott a jószágon, és újabbakkal próbálkozott. Jelenleg egy gekkót próbált megtanítani, hogy visszahozza az eldobott papírgalacsint, eleddig sikertelenül. Szembetűnhet, hogy Lili foglalkozása és Géza hobbija remekül kiegészítették egymást. Ezt ők sem tartották a véletlen művének.
Éppen egy világkörüli út esetlegesen felmerülő anyagi problémáiról vitatkoztak, amikor megpillantották a szörnyűséget a síneken. Éppen előtte állapodtak meg, Lili fel is sikoltott hirtelenjében.
- A nemjóját… - jegyezte meg csendben Géza
Éppen ott, az orruk előtt feküdt a síneken egy görcsbe rándult férfitest, szinte felismerhetetlen állapotban, háromfelé szakítva. A hozzájuk közelebb eső sín a lábakat választotta el a törzstől, a távolabbi a törzset a nyaktól. Majd egy percig csak némán álltak, mire Lili képes volt megszólalni.
-Te… Géza. Ez nem a Földes Pista bácsi az Ady Endre utcából?
-Hmm… Most hogy mondod. De neki nem ilyen izé… pödört bajusza van?
-Hát az ott szerintem egy bajusz, csak nagyon eltakarja a sok megalvadt vér. Nézd csak!
-Igazad lehet, az ott egy bajusz. Na de hogy kerülne ide a Földes Pista bácsi a puszta közepére, a sínekre, ráadásul három darabban?
-Hát nem tudom… Gondolom ő is sétálni indult, aztán elájult, vagy elesett… Vagy gondolod, hogy meg akarta ölni magát?
-Szerintem nem csak akarta, mert ez itt már biztos nem él. Hacsak…- ekkor Géza egy hosszabb gallyat vett fel a földről, és megpiszkálta vele a torzó fejét
-Nem, ez nem él- nyugtázta a fiú
-Istenem, hát akkor öngyilkos lett volna a Földes Pista bácsi?- tette fel a költői kérdést egyre kétségbeesettebb hangon a lány
Géza végigtekintett maga körül, majd a lányon állapodott meg a szeme.
-Elég régóta itt lehet, mert ha ő is a falu felől jött, akkor látnunk kellett volna. Két vonat is elment, amióta jövünk- mondta a fiú
-Nagyon magányos lehetett. Azt beszélik, már régen meghalt a felesége, a fia pedig eltűnt valahol Budapesten. Nem volt senkije. Szegény öreg Pista bácsi…- sóhajtotta Lili
-Valamit csinálnunk kéne, nem hagyhatjuk itt- mondta Géza
-Hívd fel a rendőrséget!
-Persze, aztán majd meggyanúsítanak, hogy mi löktük ki a vonat elé!
-Akkor minek hívnánk ki őket te lökött? Ennyi eszük nekik is lesz.
-De akkor is kihallgatnak meg minden. Nem hiányzik ez most nekem. És különben is, itt vagyunk az Isten háta mögött, még csak földút sem vezet ide, hogyan jönnének ki a rendőrök?
-Gondolom helikopterrel
-Gondolod…- motyogta Géza az orra alatt, majd megint körbetekintett, mintha csak a végtelen magyar Alföldtől várná a megoldást. Egy valamiben biztos volt: itt valamit tenni kell. Ez most az ő feladatuk.
-El kéne temetni- törte meg a csöndet nagy sokára Lili
Géza nem válaszolt, csak némán bólogatott maga elé nézve.
-Hiszen nincsen családja szegénynek, talán nem is ismerte már senki személyesen a faluból. Ennyi tisztesség neki is kijár.
-Igen, igazad van. El kell temetnünk. Na de hova is?- kérdezte Géza félig önmagától
Mindketten elkezdték vizslatni a tájat, majd szinte egyszerre bökték ki:
-Oda!
Mind a két szempár (legalábbis élő szempár) a göcsörtös bálványfát bámulta, némán, megigézve. Majd, ismét egyszerre, mintha begyakorolták volna, megint csak a szerencsétlenül járt öregember felé fordították tekintetüket.
-Oda kéne vinni valahogy- mutatott rá a problémára Lili
-Gyere, fogjuk meg. Egyenként- mondta Géza

Először a lábakat, majd a törzset vitték, közösen, egymással szemben állva. A fejet Géza egyedül is elbírta. Szerencséjükre a lánynál most is kéznél volt az ültetőkése. „Ki tudja, mikor találok egy olyan csodálatos növényt a szabadban, amit muszáj hazavinnem”, mondogatta mindig. Még így célszerszámmal is jó időbe telt, mire kézzel-lábbal ember méretű gödröt sikerült kaparniuk. A három darabot eztán szépen egymáshoz illesztették, mintha csak éppen elszenderedett volna az öreg, aztán elföldelték. Nézték egy darabig művüket, majd Géza törte meg a beálló csendet:
-Nem jó. Valami hiányzik
-A kereszt.- válaszolta meg helyette is a kérdést a lány
Az ültetőkéssel eztán Géza levágott két szép ágat a fáról, megfaragta és összeillesztette őket, majd végezetül a sebtében készült sír tetejébe szúrta (jól vigyázva arra, hogy Pista bácsi feje ne rongálódjon még ennél is tovább)
Ott állt a két furcsa alak a puszta közepén, szemközt egy sírral, a vasúti töltés mellett, a szép magyar Alföldön. Ott álltak némán, a lány a fiúba karolva, könnyek nélkül, komoly, véresen komoly tekintettel. Egy művészt biztosan megihletett volna a szokatlan csendélet. Két különös ifjú élete teljén, és egy harmadik, aki már végigszenvedte. Ott álltak ketten, mintha nem is evilági lények volnának.
-Ég veled Pista bácsi…- mondta elrévedő hangon Géza.
Lili csak némán integetett a sír felé. Így búcsúztatták el ketten az öreget végleg, mint az angyalok.

Egész héten nagyon fájt a hátam, ezért gondoltam elmegyek orvoshoz. Suli után gyorsan be is ugrottam a 11. kerületi rendelőintézetbe, mondom mi a bajom, beküldenek dokihoz. Nézegeti a hátam, azt mondja nem tudja mi lehet, meg kell röntgenezni. Ok, röntgenszoba, várakozás, stb. Utána megint behívnak az orvoshoz. Bemegyek, azt mondja üljek le. Leülök.
-"Ferenc, önnek egy hatalmas lófasz van a seggében.
-Hogy mi???" nézek rá elkerekedett szemekkel
-"Csak vicceltem... Önnek egy összeszáradt, döglött harcsa van a seggében.
-Úristen... és ki lehet valahogy operálni vagy ilyesmi?
-Persze, rutinműtét. De előtte le kell nyelnie ezt a plutóniumrudat
-Miért?
-Mert csak így tudjuk biztonságosan eltávolítani a halat. Ja, és a műtétre csak 3 év múlva kerülhet sor
-3 év múlva???
-Igen, addig tart, amíg a plutónium felszívódik a szervezetében
-Remek. És addig nem halok meg? Vagy elmúlik egyáltalán a fájdalom?
-Nem lehet tudni. Egyen sok répát."

Szép kis délelőtt, mondhatom...
 

Akkoriban sokat jártuk a környéket, hogy jégcsapot találjunk. Emlékszem, egészen be voltunk öltözve mindenféle téli maskarákba, alig tudtuk mozgatni a karjainkat a vaskos kabátujjaktól. Az arcunk csak egy egész kis része látszott ki a textíliák mögül. Az viszont szép pirosra élénkült a rideg szélben. Imádtuk.
Szóval, azon az estén is jégcsapokat kerestünk. A legszebbek és legnagyobbak mindig olyan magasan voltak, hogy lehetetlen volt őket elérni. Ha kővel vagy hógolyóval próbáltad ledobni, akkor meg csúfosan eltöröttek. Gyönyörű szépek voltak.

 A múltam kísért ma is. Éjjel jégcsappá váltam. Csodásan vékonyodtam mind addig, amíg egyetlen fénypontból világítottam szét a Napot az egész tájra. És az emberek csodáltak, és szerettek. Belenőttem a szívekbe, és kiolvadtam, ha már boldogok akartak lenni. Torkot vágtam, szívet szúrtam, öltem. A piros vér gyöngyözte be ezüst pengémet.

Most magasan szállok, valahol a jeges felhők fölött. Hópehelyként fogok alászállni, nemsokára ismét. Az emberek homlokára, szemébe, vagy nyelvén olvadva, és úgy fognak csodálni, mint mi annak idején a jégcsapokat.

Nos, hosszas sorozat törik meg ezzel a poszttal, de  most szükségem van kevésbé irodalmi megnyilvánulásra is. Féltem tőle, bekövetkezett, félelmetes és elszomorító.

Komolyan, már-már ősi időkbe nyúló messziségnek tetszik, pedig csak kb. egy éve történt, hogy regisztráltam a Facebook-ra. Nehéz is belegondolni, milyen volt az élet előtte.
Amikor még nem tudtam mindenki fingásáról percre pontosan, hogy mikor is született, milyen hangos és szagos volt, és hogy ez mennyi embernek tetszik. Az, hogy mennyinek nem, máig is rejtve marad. Mindamellett, hogy a Facebook valóban sok hasznos időt elvesz és roppant bosszantó tud lenni, sajnos rengeteg olyan veszélyt is rejt magában, amire nem is gondolunk.
Kezdjük a legelején:
A pont- És az ember megteremté a tömegkommunikációt. Bravó, örülünk, lekicsinyül a világ, felgyorsul az élet, blablabla, szokásos maszlag. Ezzel együtt elveszni kezd minden korábbi érték, ami emberi kapcsolatainkat jellemezte: megbízhatóság, pontosság, odafigyelni mások dolgaira, önzetlenség, törődés... Ok, tudom, bénán hangozhat így elsőre. De képzeljük csak el:
1992 (mondjuk)- X fiúnak tetszik Y lány. X fiú csak látásból ismeri, még sosa sem beszéltek, azt se tudja, hol lakik. X nagyon elszánt, ezért mindent megtesz: kérdezősködik mindenfelé ismerősöktől, akikkel közösségi helyeken találkozik, amiket nap mint nap látogat, éli az életét, szinte alig ül otthon, csak ha tanulnia kell. Ha sikerül megtudnia, hol lakik, megkeresi a házat, vár, amíg megjelenik, megszólítja, elkéri a vezetékes számukat, amit este felhív egy utcai fülkéből, és másnap találkoznak
2010- X fiúnak tetszik Y lány. Leül a Facebook elé, és kb 10 perc nehéz munka árán megtalál minden adatot róla, és kiderül, hogy annyira már nem is tetszik neki.
Na, de itt még nincs vége. Haladjunk tovább!
B pont- Az internet lassan már mindenki számára otthon is elérhető és mindennapos tevékenységgé válik a használata. Főleg a fiatalok köréből egyre többen ülnek a gép elé napi több órára, őket "Kocka"-ként kategorizálja a társadalom, és egyelőre kiközösíti.
C pont- Az internet nélkülözhetetlen lételem lesz minden államopolgár számára. Munka, tanulás, szórakozás, információ, sőt, még élelem is egyben. A korábbi korszak "kocka" modellje lassan ráépül az átlag polgárra, és már a "normális" emberek sem keresik fel gyakran ismerőseiket élőben. Mindez észrevétlenül megy végbe, a folyamat eredményeként pedig a lelkes egyedek egy szép, boldog világot látnak maguk körül kiépülni.
D pont- Nos, azt hiszem a Facebook megérdemli, hogy saját korszakot kapjon az emberi elhülyülés történetében. Egy olyan közösségi oldal születik, ahová minden embernek be kell csatlakoznia, különben kiveti a társadalom. Egy olyan oldal, ahol mindent megtudnak rólad, de sosem az igazi énedet fogod mutatni. Olyannak formálnak, amilyennek akarnak. Hogy kik? A tömeg.

Nos, vessünk itt véget a történelem órának, elemezgessük kicsit, miért is akkora veszély a Facebook. Mert tegyük fel, hogy van még sok -sok ember, aki hasonlóan kritikus, mint én. És ha a magam példáján indulok ki, ők is ugyanúgy függők lesznek. Olyan ez, mint a legdurvább kábítószer. Mert az is. Vonz, több kell, még több kell, és fizikailag nem öl meg, csak szellemileg. Birkává tesz. Nem bírom ki, hogy ne menjek fel, egyszerűen nem. És magamnak sem tudom megmagyarázni, hogy miért. Gyűlölöm! Egyszerűen gyűlölöm! Ha nem megyek fel, úgy érzem egyedül vagyok. KÖZBEN TÉNYLEG EGYEDÜL VAGYOK! És akkor nem lennék egyedül, ha leszarnám a kibaszott Facebook-ot, és kimennék a Világba ahol Valódi Emberek élnek. Ha így tennék, kivonulnék a társadalomból. Mert a Facebook maga a társadalom.
Mindenki fent van, minden pillanatban, amikor csak teheti. Szomorú, mert egyedül van, ezért azt várja, hogy valaki írjon/lájkoljon/stb. Megtörténik. Boldog lesz, mert törődnek vele. Hol? A Facebookon. A valódi életben? Ott nem. Eredmény:
Virtuális társadalom, ahol az ember csak pozitív visszajelzést kap, mindenki szereti, lájkolja, barátok közt van, nincsenek ellenségek.
A valódi világban eközben elgyengülünk, ellehetetlenedünk, megszűnünk emberként létezni. És azt csinálnak velünk, amit akarnak. Ha egyáltalán még egyértelmű, hogy melyik a valódi világ.
Dobsz egy szmájlit, közben utálkozva fintorogsz, kurvára leszarod az állapotom, mégis lájkolod.
Utálom a Facebook-ot!
 

Ha kerestél már képeket
És festettél falra fákat
A fűből nézted a kék eget
S láttál száradó ágat

Érezted, hogy az élet
Halad egyből másba
Megérezted a szépet
S nem veszett semmi kárba

           ***

Ha láttad a fénylő várost
Ott volt a szarvas Isten
Bája megbabonázott
S hirtelen eltűnt minden

Megtanultál félni
S hallgatni mindig a jóra
A szarvakat le kell törni
S köpni a hazug szóra

Ródd hát a tiszta utat
Illatozd be a rétet
Hiába nem lesz festék
Megtalálod a képet

Mély lélegzetet venni
Tompa késeket fenni
Lehántolt gyökeret enni
Csenkeszt a parázsra tenni
A megtörtnek hűs vizet vinni
És csak hinni, hinni, hinni…

"Ez…ez olyan mintha a negyedik dimenzióban lennék. És valaki megkér, hogy írjam ezt le szavakkal, és ez az, amiről a negyedik dimenzió valójában szól: nincsenek szavak, nincsenek szimbólumok, sem képek, csak igazi, tiszta energia és vibrálás. És ha azon gondolkodnék, hogy milyen kegyetlen világ is ez, akkor egy idő után valószínűleg öngyilkos lennék. Ha erre pazarolnám az energiám, hogy ezen gondolkozzak, biztos nem maradna erőm zenét csinálni."

John Frusciante

-Ki vagy te?
-Én vagyok a sors
-Hagyd ezt a fellengzős, képszerű beszédet! Ki vagy te!?
-Én vagyok a vihar első esőcseppje, az elvetélt magzat utolsó sikolya, kétségbeesett édesanyja első döbbenete, az utolsó izzó heroincsepp, amely az aranylövést bevégzi, a halálravárók utolsó gondolata, a megvakulók utolsó napsugara, sebesültek első csepp vére, az első féreg, amely agyvelődet kirágja, mihelyst a föld mélyére kerülsz.
-Miért jöttél?
-Hogy eléd tárjam a jövőd
-Honnan tudod te azt?
-Épp az előbb mondtam
-Inni valamit?
-Egy teát légy oly szíves
-Feketét, zöldet, gyümölcsöst esetleg?
-Zöldet
-Mindjárt hozom
...
-Tessék
-Köszönöm
-És mondd, mi az én sorsom?
-Tessék, nézz bele a csészébe, s meglátod magad is
Belenéztem
...
Tomboló, hullámzó asztrálvihar, itt-ott lilás villámok csapkodnak. Aztán élesedik a kép, vagy éppen homályosodik. Szürkeség, gonosz gondolatok úszkálnak a házak között, koszos sikátorok párolgó csatornabűze, szennyes étel, éteri mámort követi az édeni gyönyör. Feszült gerincek roppannak itt és amott is. Eltaposnak, nincs arcuk, nagyok, félelmetesek. Éteri mámort követi az édeni gyönyör. Ellazult, szétfolyós boldogság. Kemény, fájós ébredés.
...
-Nem túl bíztató
-Úgy gondolod?
-Úgy. Van remény azért?
-Van. Remény mindig van. Mihez kezdesz most?
-Mégis miből választhatok?? Elfogadom, vagy sem?
-Bármikor változtathatsz. A forró ital apró hullámai mindig másként fognak majd kirajzolódni előtted. De vigyázz! Ha elfogy a teád, már nincs min változtatni!
-Meghalhatok?
-Meg
-És akiket szeretek, velük mi lesz?
-Gyászolnak. Haragudni fognak, amiért gyenge voltál
-Akkor hát el kell hajóznom?
-El
-Messzire?
-Ahová szeretnél. Ha okosan kormányzod a hajódat, egy szép ívvel visszatérsz majd ide.
-Félek
-Az természetes. És jó. Azt jelenti, hogy még ember vagy.
-Lehetek más is?
-Lelkét hátrahagyó kóbor árny, vagy merev test, kinek szívét kitépték. Vagy ezernyi más.
-Nem segíthet senki?
-De igen. A legjobb most mégis az lesz, ha magadon segítesz.
-Gyenge vagyok
-Mindenki erős, csak a gyengék nem hajlandók ezt tudomásul venni. Kényelemből, bánat vagy egyebek miatt. Ne légy szánalmas!
-Nem vagyok. Azért az csak igaz, hogy kicsi vagyok?
-Mihez képest? A világot összetartó ősi gondolathoz képest valóban. Tudattalan élőkhöz mérten óriás.
-Magányos leszek?
-Talán. Ha akarsz. Ha nem akarsz, nem leszel
-Mégis ki lesz velem, ha ezer hullám közt hánykódok a hatalmas tengeren, tomboló viharok bábjaként?
-Bárki. Aki megtalál. Aki megszeret. Aki megszán. Akire te találsz rá. Ezt nem tudhatom. A magányban mindig ott az érték, és az értékben az ember. Az ember alkot, az alkotót megbecsülik. Az alkotó jó ember, és a jó ember barátra talál. Ezt vésd jól az eszedbe!
-Ez jól hangzik... Hát, köszönöm!
-Ugyan. Hisz... ezért jöttem. Finom volt a tea. Most mennem kell
-Látjuk még egymást? Egészen megkedveltelek
-Remélem nem. Az azt jelentené, hogy még mindig a kikötőben állsz, és a hullámokat bámulod.
 

"Oh, ember, összebarátkoztál velük. Érted, a barátság pedig ital, amivel itattak, csak hogy részeg legyél és úgy érezd, közéjük tartozol. Mert ők tettek róla, hogy menőnek érezd magad. Hé, én ismerlek. Te nem vagy menő.
Mert mi nem vagyunk dögösek. A nők mindig problémásak lesznek nekünk ilyen srácoknak. Minden művészet erről szól a Földön. Jól kinéző emberek... gerinctelenek. Az ő művészetük nem tartós. Nekik van nőjük, de mi okosabbak vagyunk.
Igen, mert az igazi művészet, tudod, a bűnről és a vágyról szól, és, tudod a szerelem álcázott szex, a szex álcázott szerelem, nézzünk szembe ezzel. Az egyetlen igaz érték ebben a becsődölt világban az, amit megosztasz a nem menő emberekkel.
(...)
Ha igazi barátokat akarsz, legyél őszinte és könyörtelen."

Majdnem híres
 

Hűvös őszi éjjel volt, nyirkosan szitált az eső, karcosan fújta a szél a szemembe az apró cseppeket. Köpenyem mélyen az arcomba húzva igyekeztem a macskaköves utcán. Túl a záporfüggönyön lomhán bámult lefelé a Hold, hatalmas vöröses gömb volt azon az éjjen.
Éppen fordultam volna be egy sarkon, amikor megpillantottam az út közepén. Hirtelen az ütő is megállt bennem. Az első pillanatban tudtam már: csak ő lehet az, senki más: A Fekete Macska. Középtermetű, éjfekete bundájú jószág volt, jókora világító zöld szemekkel. Mozdulatlan ült a hideg utca kövén, és engem bámult. Különös tekintete volt: nem ijesztő, se nem haragos vagy ellenséges. Tárgyilagos, félreérthetetlen, és ellentmondást nem tűrő: maga a Halál. Nem tudom meddig nézhettünk így egymásra, talán egy perc volt, talán egy pillanat csupán, de amint felocsúdtam a kábulatból, amit a fénylő zöld szemek tekertek körém, azonnal rohanni kezdtem. Habár tudtam, nem menekülhetek el a Sors kegyetlen akarata elől, mégis úgy döntöttem, küzdeni fogok, nem adom fel egy pillanatig sem. Szinte végig éreztem a hátamban fagyos tekintetét.
 

Az erdőben rohanok, köpenyem több helyütt felszakadt, foltokban bepirosította a vérem, lantom nyaka is csúfosan eltörött, csak a medál a nyakamban maradt sértetlen. Legalább az. Még érzem a szajha édeskés vérének ízét az ajkamon. Megcsókoltam, miután elvágtam a torkát. Ennyi kijárt nekem. Aztán hátamra akasztottam a lantom, oldalamra kötöttem tőrömet, aranyaim szétszórtam az utcán: vigye, akinek kell.
Az erdőben rohanok, nyirkos izzadságtól fagyos az arcom, gázolok az avarban. És véreznek a fák. Hatalmas repedések futnak rajtuk végig, és folyik, ömlik a földre mélyvörös vérük. Ahogy egyre beljebb vetem magam a sűrűbe, egyre nehezebb a futás. A talaj egészen ragacsos lett a vértől, szinte bokáig süppedek benne, már csak lépni tudok. Mögöttem a hangok: üldöznek. Rohannak, csaholnak utánam: Hatalmas, borzas, fekete szőrű kutyák, és nincsen szemük. Hegyes orrukból párát vet újra és újra a lélegzetük, érzik a szagom, tökéletes vadászok. Tőröm az egyikük szívében hagytam: védtelen vagyok. Rohannék, de nem bírok, s a nagy lendület hanyatt vág a mocskos avarban.
Háttal fekszem, érzem, ahogy a véres sár becsordogál a ruhám alá, és éget. Bámulom az eget, a vöröses Hold-óriás bámul rám vissza: nem mond semmit. Hirtelen megpillantom, fenn a magasban a madarakat. Éjjel repülő, hófehér állatok, gyönyörű szépek. Nem állnak meg, nem tekintenek rám. Csak mennek, repülnek tova. Irígylem őket.
És ahogy az eget bámulom, egyszercsak apró csattanást érzek a bal orcámon, majd az ajkamon, majd a homlokomon. Igen, látom már: eleredt az eső. Fekete, szennyes zuhatag indul meg a Mennyekből, beterít, eláztat, megfolyt. Megpróbálom felemelni a fejem: sikerül. Végignézek a testemen: teljesen elsüppedve a véres feketés sárban, szánalmas látványt nyújtok. Már látom a vérebeket, őket nem akadályozza a fák borzasztó békylója, sem az ébeneső. Szem nélkül, hatalmas ugrásokkal közelednek. Mielőtt még ismét hátravetném a fejem, megpillantom a Fekete Macskát. Ott áll közvetlenül előttem. Jéghideg smaragd kristály mindkét szeme. Nem ijesztő, se nem haragos vagy ellenséges. Tárgyilagos, félreérthetetlen, és ellentmondást nem tűrő: maga a Halál. Nem félek, csak csalódott vagyok kicsit.
Nem sikerült.

roskadt kunyhóban hálni
hagyni a madarakat szállni
véres szemekkel hányni
egymás szívét karmokkal vájni
lelkünket egy kristályba zárni
és csak fázni, fázni, fázni...

Lassan éjközépet üt az óra
két parány mécs világít
holdfényszonáta hangjai sorra
bontják ki lelkem holtszobáit

nem vagyok költő csak
álmodó voltam tán
sokhibás verslábak
értek be száraz fán

azt hiszem féltetek
s valóban szerettem
barátim értetek
bármeddig elmentem

szeretek mindenkit
szívem csak befogad
s végre nem félemlít
ha látom az arcokat

ezt talán nem érted
s valóban boldog lesz
lantomat nem kérted
ki szerelmet tőlem vesz

s hidd el most őszintén
boldog s egy vagyok
lelkemet őrizték
s félték az angyalok

szeretlek titeket
fájdalom már nem tép
s áldom az éjeket:
igen, az élet szép!

imádom, ölelem
mindazt, mi körülvesz
szerettem, kérlelem
s lantom az éjben lesz

leszek hát álmodó
sorsomat nem félem
édent vagy kínt hozó
művemet bevégzem

szeretlek titeket
és őszintén, köszönöm!

 

újra tisztának lenni
az ördögtől még egy estét csenni
olcsó szerelmet venni
angyalkönnyet kiskanálból enni
magunkat okosnak hinni
és csak inni, inni, inni...

Kint jeges szelek mardosnak, és veszett vérebek tépik egymás torkát. Zavaros a csend és ordítanak a falak, ahogy az éjjel szétfolyó sötétjét maguk közé szívják. Reccsen egy ág és koppan egy kavics, fém csúszik a fémen, és lassan-lassan a lomha felhők kátrányos méregnarancs színéből előbukkan a vénséges vén Hold, arca ezer és ezer sebhely, és fáj, ahogy városára letekint.

Bent fáradtan dől hátra egy ifjú, reccsen-roppan a vaskos tölgyfa szék. A kandallóban apró tűz járja kacér táncát, és a szoba ezernyi árnya belakja az író magános világát. Vaskos asztallapon megannyi papíros és csonkolt viaszgyertya árvállik. Egy pislákol, és nehézkes sárgás fénye a fiatal szemekben csillan vissza szikrázva-égve. Gyengéd csend ül a szobára, a papír ízes ropogása és egy magára hagyott zsebóra monoton kattogása csupán, ami megtölti a süket teret.

Tinta ér a tollhoz, tollhegy a papírhoz, parányi csepp születik, majd egyre dagad, végül nedves pöttyé kerekedik. Az ifjú felnéz, keresi a sarokban a saját árnyát, majd kitekint, és a kint csendesen tomboló kegyetlen világ fagyában lesi, mi az, ami ma este megihleti.
De két szem és egy hullámzó fürt-tenger, egy hófehér mosoly-parány csupán, ami fáradt elméjét kergetve újra és újra szíven döfi. Miről is írhatna másról, mint arról a csodáról, arról az angyali lényről, melyet a minap látott, egy valós tüneményt a valótlan estélyről. Gyenge a férfiszív, gondolja magába', s konyakot tölt egy vásott fülű, rozsdás fémpohárba. A tüzes ital ismét erőt ád, s felfűti az ifjú egyre erősödő vágyát. Leírni mindent, mi benne lakozik: tájakat, szenvedélyt, bájokat, elmét homályosító részeges pillanatokat, és...
És azt az édeni szépséget, amit tudja, ma éjjel már feledni nem képes. S miután a rozsdás pohár még utoljára csendül, és künn az éjben már az éjféli harang zendül, az apró gyertyacsonk kialszik, ifjú költőnk pedig szunnyadva elalszik. S álmában, a magános világa legnagyobb csodájával, boldog és szerelmes lehet végre... egymagában

Nem tudom, hogyan s miért kerültem a sátorba. Csak feküdtem, éreztem, hogy valaki, egy másik világból lökdösi a vállam, szólongat, majd lelép. Lebegek a föld felett néhány milliméterrel, és olyan szörnyen ostoba és fáradt vagyok, hogy beszélni sem tudok, csak lassan és alig észrevehetően bólogatni. Igen, akkor voltam a legboldogabb.
 

És még csodálkoznak egyesek, hogy miért akar mindenki narkós lenni. Sosem gondoltam, hogy az életnek erről kéne szólnia, mégis így tettem, vadászva a szép pillanatokra és a boldogságra, ami éppoly múlandó, mint a füst, amit nagy nehezen sikerül kifújnod a tüdődből. Pörgős zene, irreális fények, rázzuk magunkat, és elhisszük, hogy szépek vagyunk, menők, és ez így jó. Közben a rengeteg alkoholtól és fűtől ki vagyunk száradva, szédülünk, fáradunk, de megpróbálunk úgy tenni, mintha ez így lenne szép és jó. Áldom az eget, hogy nem lettem drogos.
Ál-értékek egy ál-világban.
Woodstock, 1969. Vajon hogyan alakult volna a világ nélkülük? Mik lennénk most? Kinek jutott először eszébe, hogy a drogok, az alkohol, a zene és a természet lágy öle elzárva a civilizációtól jól összepasszol? Fiatalok, akik elhiszik, hogy jobb sátorban dugni és a Tiszába hágyni, sárban fetrengve, vízben ázva heverni, mint bármi más egy nyári délutánon. Hogy a fiatalos tűz, a meg nem fogható laza kisugárzás, a raszta hajviselet, a számtalan karszalag és Woodstock öröksége magától értedődő és adott minden egyes lélekben.
 

Még mindig a sátorban fekszem, tér és idő nem vesz körül, csak másvilági színek és vibrálás. És közben, mikor már a boldogság csak egy távoli emlék, és ismét a mocskos és nyirkos valóságban ébredek, ráeszmélek minden ál-értékre, ami körülvesz. És rengeteg, rengeteg ember. Egy-egy apró homokszem a végtelen sivatagban, mind-mind  egyénnek gondolván saját magát.

Koncert van, esik az eső, úgy teszünk, mint mindenki más. Nem kell elhitetni magunkkal, mert tudjuk, hogy jól érezzük magunkat. Alkohol, drogok, fények, zene.
Boldogság? Szeretet? Emlékezés?
Vannak olyan értékek, amelyek nem örköklődnek tovább a korokkal. Vajon 1969-ben ott azon a farmon, érezték-e az emberek a szeretet és boldogság mindent elsöprő, hatalmas erejét, vagy ők is csak menekültek az ál-világuk lila gőzös szobáiba? Mire gondolunk, amikor magunkat hippinek mondjuk és mire gondoltak ők?
 

Fekszem a sátorban, józanul, fázva, talán sírok is és izzadok. Érzem a lényeteket magam körül, és keserűen gondolok arra, hogy mindenkit magával ragadott ez a rettenet. Elvesztettük az emberségünket, még ott, valahol 1969-ben.

Most, visszatérve a valódi életbe, csak emlékek homályos pillanatok maszlaga marad az egész, valódi érték és boldogság nélkül.

3 méteres bronz szobrot emeltem, magát az Istent ábrázolta, karjait széttárva, tekintetét ránk emelve áldott minket és vigyázott ránk. 60 napig faragtam, az ércet is magam gyűjtöttem, magam olvasztottam s öntöttem. Anyám csak nézte, sírt és féltett, apám nem látta, csak tette a dolgát az udvarunkban. 61. napra elkészült a szobor, magának az Istennek faragott mása. Talpára kívántam vésni a dátumot s nevemet. Egyikre sem emlékeztem. Lementem hát anyámhoz, ő megölelt s könnyes szemmel kérdezte tőlem:
-Kész van-e már édes fiam?- s én feleltem:
-Kész van anyám. Csak egyet árulj el még nekem: korom s nevem-
-Oh, édes fiam. Magam sem emlékszem, mikor jöttünk, s hogyan. Nevedet is elfelejtettem már rég. Apád kérdezd, se nefélj. Szeret.-
Elindultam hát apámért, féltem, de tudtam, valóban szeret. S apám ott várt, arca akár a bronz szobor, kemény és rideg. Ráncai azonban szelidek, s elárulták: szeret.
-Apám, kész a szobor, de kettőt én tőled kérdezek: Korom s nevem-
-Fiam, én arra nem emlékezem. De anyád beteg, s fél, hogy itthagy téged. Keresd meg fiad, ő segít. És ne feledd, ő is szeret-
Elindultam hát megkeresni a fiam. Az erdőben élt, egy hatalmas fa odvában. Hogy hány éves lehetett? Vagy háromszáz, nem tudom, nem emlékezem. Csúnya volt, púpos, nem beszélt, de hallott s látott. És valóban: szeretett. Anyja a szél volt, mely a patakot sodorja, de hogy hogyan s mikor született, arra nem emlékszem.
3 napig kerestem fiam, mire megsajnált, s elém jött. Csak nézett, nézett kancsal szemével, nem értette, miért jöttem, miért keresem. Megszólítottam:
-Fiam, anyám beteg, s fél, idő előtt elmegy. Kérlek, segíts rajta, s talán megleljük korom s nevem.
A fiam csak állt, percekig némán, aztán elindult, és hozta a füveket, melyeket ő úgy ismert, mint senki más.
És negyedik napra ismét együtt volt a család: apám, anyám, fiam, s én magam. Apám tüzet rakott, fiam gyógyírt főzött, én pedig anyám kezét fogtam, s beszéltem hozzá.
-Ne aggódj drága édesanyám, hamarost befejezem.-
3 méteres bronz szobrot emeltem, magát az Istent ábrázolta, karjait széttárva, tekintetét ránk emelve áldott minket és vigyázott ránk. Mellé temettük az anyám. Senki sem sírt, csak apám könnyezett, én pedig arra gondoltam, hogy erről is a szobor tehet. Ott álltunk napokig némán, s apám így szólt:
-Fiam, megért a dal-
Értettük mindhárman, s fiam elindult azért a fáért, ahova az anyja szülte, s három napra rá kivágta, s apám hordta azt haza, s ketten ácsolták a hárfát. Én pedig csak néztem, hol őket, hol a szobrot, és gyűlöltem magam.
Kilencven napja, hogy a szobor állt, s elkészült a hangszer. Odaálltunk elé mind a hárman, apám, fiam s én, és apám megpengette a lágy húrokat, s énekelt. S mire a dal végetért, ismertem már korom s nevem. S mire a dal végetért, fiam lett a föld, ami a szobor lábát tartotta, s apám a kő, mely az oldalát támasztotta, s anyám a víz, mely a földet táplálta, s megjött a szél is, mely fiamat szülte.
Már csak én maradtam. Kezemben véső s kalapács, s a szobor talpára felvéstem:
Tízezerötven. És már nevem is tudtam, és azt is felvéstem: Gábriel.
 

ismét sikeresen meghaltam. paradoxon ez is, mint az egész élet. próbáltam elhinni, hogy lehet értelme ezeket a dolgokat csinálni, de nincs. néha be kell ismerni, ha valami szar. vége, nem csinálom tovább. hagyjatok egyedül

Valami kapar a falban. De tényleg, figyelj. Valami kurvára kapar. Mi lehet az? Félek. Valami ott kapar benn a falban. Már legalább tíz perce ott kapar. Mi lehet az?
Egy bogár, ami ki akar jönni? Biztos csótány. Egy egér, ami utat rág? Félek az egértől. Egy ember? Egy ember, aki beszorult. Ott van egy ember, és ki akar jönni. Egy szellem.
Józan vagyok. Nem ittam, nem téptem, megcsíptem magam és fenn vagyok. Közelebb megyek a falhoz, odatapasztom a fülem. Valami kapar. Valami kibaszottul kapar, és én nagyon félek. Nem tudok aludni.
Mi ez??? MI EZ???!!!
Nem hagyja abba. Ott benn, a falban. Öreg a ház, tudom. De mi ez? Ember? Szellem? Bogár?
Vagy az is lehet, hogy megőrültem.
Sírok.  Sötét van.   Nagyon félek.    Segítsetek.     
Valami kapar
 

Él valahol messze egy ember, magas bércek közt, közvetlen a felhők alatt, távol bármitől, ami élő. Ez az ember boldogabb mindannyiuknál.
Fedél van a feje fölött, minden reggel hűs patak vizében fürdik, mestere a vadászatnak és a halászatnak. Ez az ember verseket, könyveket ír, fafurulyán muzsikál, ismeri a csillagok és a felhők nyelvét, minden állat és növény nevét,  tud olvasni a szélben és a madarak reptében.
Magas gerincek zárják el az emberi társadalomtól, de nem volt ez mindig így. Ez az ember világhírű művész lehetett volna. Épp úgy, ahogyan elismert sportoló. Intelligenciában és műveltségben is messze az átlag fölöttinek volt nevezhető. Kiváló miniszter, ügyvéd vagy cégvezető vállhatott volna belőle. Ezer találmányát szabadalmaztathatták volna, hasonló számú könyve, verseskötete, tudományos cikke jelenhetett volna meg.
Ez az ember mégis egyedül él, messze a hegyekben, közvetlen a felhők alatt, távol bármitől, ami élő. Ez az ember otthagyta a társadalmat, az emberek oly szörnyű világát, amihez csak vér, szenvedés, és izzadság kötődik. Ahol egy leheletnyi boldogsághoz, ezer sóhajnyi fájdalommal kell fizetni.
Ez az ember félt. Félt, és elbujdosott. Szerette az embereket, és gyűlölte őket. Épp ahogyan magát is.
Ez az ember végtelenül szomorú. De mégis, boldogabb mindannyiunknál.

 

ágyban fekve
gondolatok kergetik egymást,
beléjük hasít a kegyetlen valóság
mikor rímek nem találják egymást
kidagadt pupillák keresik egymás báját
nem érzem az angyalok száját
mikor a dobos üti a kávát
mit éltem én át? nevek, dallamok, kedves altató szólamok
hol a valóság? seholsem, mert virtuális és pszichedélis
szavakat alkotó, világot átfogó, mindent megértő szellem
alszik nemsoká
vég nincs, csak visszatérő álom
félek, az élet túl bonyolult, és túl egyszerű, amit érzek
 

A dove is a glove
That I wear in my heart
And though I like to dress smart
It doesn’t have any part of the world of fashion
And you’re there to put me down
And I’m sick off the frowns that follow me around
I would like the sky but there’s no reason why
She’d say to this world with the nose of a girl
Turned up so loud that it rings, sings the cloud
I've never been here and though you're physically near
You're pushing me away to decay like the day that I loved