Egy halk sóhaj kíséretében elnyomom cigarettám csikkjét az asztalon, és a sarokba hajítom a többi közé. Bárcsak mindent odahajíthatnék, ami csak a lelkemre telepedett. Egy részeges matróz naplója, 13. fejezet. Helyzetjelentés 2011 augusztusából.

 Hogyan is kezdhetném? Egy halk bazmeggel, önsajnáló, képmutató frázisokkal, vagy csak egyszerűen egy megbánással? Mihez is kezdjek most? Hova tartok? Ezernyi kérdés, és csak egy valaki, az a rejtélyes idegen tavaly nyárról, csakis ő tudja a válaszokat. De mostanában nem látogat meg, kezdek attól félni, hogy örökre elfeledett.

 Egy hónapja csak hánykolódunk a tengeren. Amióta a kapitányunk megbolondult, senki sem akar rendesen dolgozni. Isten a tanúm, hogy én kitartottam a végsőkig, de az utóbbi napokban már én is feladtam. Azóta csak iszom.

Az időjárás a legnagyobb jóindulattal sem mondható kedvezőnek, a tenger úgy háborog, mintha megharagudott volna szerencsétlen hajónkra, és minden áron fel akarná borítani. Ha esik, a kabinomba beszivárog a víz, és reggelre beázik az utazóládám, benne a ruháimmal és a könyvekkel. Ha az asztalra rakom őket, akkor a szél vagy a himbálózás dobálja őket szanaszét a mocsokban.

Amióta Juliette elment, minden rosszra fordult. Sokat iszom, és legtöbbször egyedül ücsörgöm a kabinomban, régi leveleket olvasgatva. Ha néha szerzünk egy kis ópiumot a kikötőkben, akkor másnap reggelre általában össze van égetve és vagdosva a karom. Fogalmam sincs, mit művelek ilyenkor magammal.

Egyre jobban kezdem azt érezni, hogy komoly problémáim vannak. Úgy indultam az útra, hogy meghódítom az Újvilágot, helyette azon kaptam magam, hogy magányosan üldögélek üres szobákban, és egyre csak csúszok, csúszok lefelé, miközben mindenkit elvesztek, aki valaha fontos volt számomra.

 Kitöltök még egy pohár rumot, rágyújtok még egy cigarettára, magam elé teszem a naplót, így ni. Kezdhetjük. Hosszú történet lesz, néhol unalmas, mindenesetre tanulságos és meglehetősem tragikus. Egy részeges matróz naplója. Első fejezet: a Kezdetek.

 Minden egy szép, napsütéses délutánon kezdődött. Ott álltam a kikötőben, és minden olyan volt, mint a regényekben: a tengeri szél sós illata mardosta az orromat, fújta a hajamat, simogatta a bőrömet, a szememet pedig a végtelenség kápráztatta. Nem sokkal később egy hajón találtam magam, útban ismeretlen világok felé, izgalmas tájak, emberek, városok felé. Emlékszem, az első hetekben borzasztó lelkes és szenvedélyes voltam. Fiatal szívemet semmi sem csillapíthatta, és azt hittem, enyém lesz az egész világ. Istenem, milyen boldog is voltam!

 Hm… Mennyire pokolian nehéz. Nehéz mindenre visszaemlékezni, én meg már eleget ittam ahhoz, hogy elnyomjon az álom, úgyhogy mára befejezem, legyen elég ennyi bevezetőnek. Éjszaka rajtam az őrködés sora, úgyhogy jobb is, ha addig lepihenek.