Soul Graffity

Gyilkos ez a február. Olyan, minthogyha létezne valamiféle láthatatlan, titkos szer, ami az embereket hajtja, ami energiát ad, boldogságot és jókedvet. Erőt, kitartást, a korán kelés bűvös képességét és hasonlókat. Az újév kezdetén ez a szer pedig elkezd fogyni az ereinkből, felhasználjuk szépen, de nem termelődik újra. Hogy miért? No, hát azt nem tudom. De február végére már-már takarékon vagyunk csak képesek járatni azt a meglepően bonyolult szerkezetet, amit az életünknek szoktak nevezni egyes tudósok.
Nos, valahogy így lehet most ezzel a február 27-el. Bárcsak lenne egy varázskulacsom, ami színültig lenne töltve ezzel a csodalöttyel, és jó nagyot kortyolhatnék belőle. És akkor megint menne minden, a korán kelés, a hasznos munka, az írás, a zenélés, a kreatív gondolkodás, a kedv és az elszánás.
Irigylem azokat, akik képesek olyan világot teremteni maguk köré, ahol képtelenség unatkozni.


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg gyertyaöntő. Csodás gyertyákat készített, illatosat, színeset, csavarosat, kicsit, nagyot, gömbölyűt. Szerettek hozzá járni az emberek, mert mindig olyan gyertyát öntött nekik, amilyenre gondoltak, pedig sose kérdezte, mi a vevő elképzelése, csak látta. Érezte.
Egy napon, amikor nem dolgozott, készített magának egy gyertyát, csak úgy, saját használatra. Nem volt díszes, sem különleges alakú, de még csak nem is illatos. Egyszerű, hosszúkás viaszgyertya volt. Miután elkészült, berakta egy zárható üvegkalitkába, meggyújtotta, majd rázárta a reteszt. Sokáig nézte a lángot. A gyertya egyre kevésbé égett, végül elaludt, és kacéran táncoló, karcsú füstcsíkot eresztett a kiszipolyozott térbe.
Az öreg gyertyakészítő megrázta a fejét, és elment aludni.