Ajánlott zene: John Frusciante- Ramparts (ismétlésre kapcsolva)
A hőmérőn figyelte, hogyan csökkennek folyamatosan a fokok. Már jócskán mínuszban jártak. Kék takaróba volt csavarva, haja zsírosan, kócosan lógott a szemébe, feje búbján törött szárú szemüveg pihent. Ez később leesett. Lábai meztelenül kapargatták a parkettát, ami néhol már deres volt. Ezekkel már nem érzett semmit. Kezei a hidegtől remegve véstek valamit egy megsárgult lapra egy árva gyertya fényénél. Az volt az egyetlen, ami meleget adott. A sötétségben csupán a csorba fogak ütemes vacogását és a toll sercegését lehetett hallani, valamint egy öreg lemezjátszó monoton búgását és kattogását, ahogyan a tű a lejárt lemezen táncolt körbe-körbe.
Időnként megnézte, van-e még a fémbögrében bor. Sose volt. Ezért aztán lerakta csalódottan, és írt tovább. Hogy kinek írt? Egy utolsó, árván maradt szerelemnek, mely nem teljesedett be soha. Úgy érezte, most írja életében a legszebbet. Valószínűleg így is volt. Tudta, hogy már soha nem tudja átadni a levelet, hiszen reggelre minden bizonnyal halálra fagy. Holtteste a tél elmúltával szépen elrothad, az elsárgult papírt pedig megeszi egy egér.
A toll egyszer csak kiesett a kezéből. Nem bírt tovább írni, fagyott tagjai nem engedték. Az utolsó szó, amit leírt, ez volt: egyedül. Magára húzta a takarót, elheveredett a földön, és nehéz, fájdalmas álomba merült. Reggelre meghalt.
