Soul Graffity

Sose gondoltam volna, hogy ilyen átkozottul egyedül lehet az ember ebben a városban,ahol ezer és ezer ember fut össze naponta, tapossák egymást, leköpik egymás autóját, megütik egymást, szeretik egymást, ölelik egymást, megcsókolják egymást, gyűlölik egymást, biztatják egymást vagy megölik egymást. Minden egyes huszonnégy órában több millió apró hullámocska rezdül, amelyek összekötik az emberek elméjét, lelkét, testét, mindenét. Hátborzongató, ha belegondol az ember.
Mégis, valahogy úgy érzem, hogy ezek a hullámok valahogy kikerülnek, mint ahogyan a patak vize is körbefolyik a szikla körül, mintha a szikla nem is lenne a vízben. Egyszerűen kikerülik a hullámok, nem vesznek róla tudomást. Mintha eltűntem volna az emberiség nyilvántartásából. Egy apró tintapötty helyett semmivé lettem. Érzékelhetetlen vagyok. Bármit teszek, nincsen másokra kihatással, nincsenek következményei. Vajon meddig mehet ez el? Lehet, hogy már nem is létezem, csak a lelkem ragadt a Földön, a testem pedig valójában rég egy konténerben hever egy lepukkant sikátorban, vagy a Dunában úszkál vígan?
Látom, ahogy körülettem pörögnek az események, barátok élik életüket, örülnek a vidám dolgoknak és bánatosak a szomorúak miatt. Különböző tudat- és lélekállapotokat járnak meg, s én mindezt látom, itt vannak a szemem előtt. Ismerem őket, tudom mikor nevetnek és mikor sírnak, tudom mit érezhetnek most és mit fognak holnap. Kívülről tekintek a világra, mintha valóban kívülálló lennék, akit csak az üvegajtóig engednek, onnan bámulhatja a valóságot, kezével csúnyán összezsírozva a tiszta üveglapot. Vigyázok rátok, törődök veletek, utánajárok, jól megy-e a sorotok. Én pedig kívül rekedtem, s valami oknál fogva nem tudtok elérni. Mi történt velem? Nem akartam semmi ilyet. Tényleg nem, veletek akarok lenni! Visszaengednek valaha? Basszameg...