Pályázati munkám a Kikötő online novellaíró pályázatára. A téma a Külváros volt. Akár még párizsi utat is nyerhetek. :)
Háttal fekszem a betonon, puha gyengédsége magába szív. Az eget bámulom, és már látom is a bádogmadarakat, ahogyan kátrányt könnyezve repülnek tova, furcsa, feketés esőt hintve a tájra. A cseppek szép lassan hullnak az arcom felé, de soha nem érnek el. A környező fák szögesdrót ágai barátságosan hajladoznak kalimpáló lábaim felé, téglatest formájú vasbeton darabkák repkednek ide- oda a fülem körül, lágy, mélabús dallamot zümmögve. Közepükön egy-egy koszos ablakocska, azzal csókolnak meg mindahányan az orromon. A környezet szép lassan magába olvaszt…
Iszonyú fejfájással ébredek. Lassan, nagyon lassan felnyitom ólomnehéz szemhéjaimat. Egy egészen rövid, érzékelhetetlenül gyors pillanat erejéig öröm tölti el szívemet, hogy végre megtaláltam a boldogság szigetét. Aztán, ahogyan minden egyes alkalommal, most is ráébredek, hogy a kedvenc csámpás padomon fekszem, fejem már a betonon, lábaim az ég felé állva, körben a panelóriások vigyáznak ezer szemükkel, komor ábrázattal. Kicsiny, lepukkant parkocska ölel körül. A külváros egy jellegzetes szegletének világa fogad, nevezetesen az, ahol élek. Nagy nehezen összeszedem testem szanaszét hullott darabjait, és feltápászkodok ebből a groteszk pózból, először ülő, majd szép lassan álló testhelyzetbe. A világ forog körülöttem, s mégis minden olyan kiábrándítóan valós és szürke. Émelygek.
A helyzet ismerős: hétvége, egy boldog utazás egy párhuzamos, sokkal vidámabb univerzumba, majd a fájó ébredés és végül a hazaút.
Lassan cammogok a jól ismert úton, egy repedezett, koszos járdán, egy gonosz park szívében. Sokat gondolkoztam rajta, hogyan is lehet egy park gonosz, egyáltalán miként hathat az emberekre máshogy, mint a többi park. Azt hiszem, maguk az emberek tették ilyenné. A sok belövés, hányás, szeretkezés, verekedés és még ki tudja miféle gonosz cselekedetek változtatták a Sátán paradicsomává. Számomra legalábbis. Én magam is ide járok minden hétvégén elszívni a cuccot, amit a Lacctól vásárolok. Sose árulta el, mi is tulajdonképpen, én pedig sose kérdeztem. Vannak dolgok, amiket jobb, ha nem tud az ember. Így van ez rendjén. A lényeg az, hogy boldog vagyok tőle. Minden egyes utazásom során ráébredek, hogy imádok itt élni. A külvárosban. A világ legelragadóbb csücskében, ahol minden annyira eleven, és inspiráló, szerető és szerethető, szeretnivalóan imádnivaló. Csodás érzés. Csak az ébredés rémes. Az a néhány perc, amíg ráeszmélek, hogy a valóság bizony ennek a szöges ellentéte. S ilyenkor, amikor sétálok hazafelé, a félhomályban felém tornyosuló vasbeton szörnyetegek mintha rosszallóan méregetnének, s arra várnának, mikor téphetnek szét ízekre. Szerencsére sosem mozdulnak meg, mindig csak néznek, azzal a rengeteg, sárgán világító szemükkel. Hosszú lesz az út.
Itt születtem, itt nőttem fel, a fővárosban, annak is egy félreeső, jelentéktelen kerületében, hívjuk csak egyszerűen külvárosnak. Anyám már régen meghalt, nem is emlékszem rá, mikor. Apám azóta alkoholista, néha dolgozik, egyébként segélyen él. A bátyám rég eltűnt, állítólag az ukránok vitték el, bár ez csak szóbeszéd. Más családtagom nincs, akit ismernék. Apámmal élek egy aprócska panellakásban, a tizenkettedik emeleten. Ritkán beszélünk, azt a kis időt, amit otthon töltök, leginkább alvásra használom. Néha írok is, vagy játszom a szájharmonikámon. Az utóbbit általában addig, amíg apám el nem kezd üvöltözni a szomszéd szobában, hogy képtelen dolgozni ebben a hangzavarban. Sose értettem, mire gondol, amikor a „dolgozni” szót használja, megkérdezni meg nem volt kedvem. Talán jobb is. Én magam egy antikváriumban dolgozom eladóként, itt a kerületben. Nincs túl sok vevőnk, nem is értem, ki lehetett az a félkegyelmű, aki éppen itt nyitott könyvesboltot, ahol egy kocsmából vagy egy lottózóból bárki boldogan megélne, de egy antikváriumból! A hétköznapok így nyugodtak, ámde unalmasak is. Sokat olvasok a munkaidőben, ami meglehetősen hasznos elfoglaltság, ha mondjuk azt nézzük, apám mivel tölti ugyanekkor az idejét. Mindig is híres író vagy blues zenész akartam lenni, de valószínűnek tartom, hogy ez csak álom marad. Az életem egyszerű, egyoldalú, egysíkú és egyértelmű. Nem vagyok itt ezzel egyedül. Aki itt él, túlélésre rendezkedett be. A betonvadon farkastörvényei ezt diktálják.
A homály egyre inkább sötétséggé mélyül, én pedig egyre jobban kiszolgáltatottá válok az éjszaka fenevadainak. A kis cigány srácok is most viszik fel a lasztit a betonplaccról, számukra már nem biztonságos a kinti világ. Ahogyan számomra sem, de én vállalom a kockázatot. Mindig is vállaltam. Ezért akarok író lenni.
Csupán néhány rozsdás utcai lámpa okád kénsárga fényt a lábam elé, egyébként teljes a sötétség, mire az utolsó biztonságos ponthoz érkezek: Pista bácsi tabakos bódéja. Pista bácsi mindig későn zár, mert bárki leugorhat még egy doboz cigiért, sose lehet tudni, az öreg meg nem siet. Soha sem. Rendkívül irigylem ezért. Ebben a nappal szürke, éjjel pedig véresen kegyetlen világban ő valahogyan mindig képes vidám és derűs maradni. Mi több, ezen hasznos tulajdonságait másokra is átruházni. Régebben csak sejtettem, manapság viszont már biztosan tudom: Pista bácsi egy angyal.
Most is kitalálja a gondolatom, s egyben megoldja legégetőbb problémámat, megkínál egy cigivel. Életmentő! S mint aki jól tudja, mit jelent ez nekem, csak mosolyogva vállon vereget, és maga is elindul hazafelé, a sajátos ráérős tempójában. Hiányozni fog. Most már félek.
Inam szakadtából rohanok a szűk sikátorokban, egyik utca a másik után, egy őrült, részeg Minotaurusz panellabirintusába kerülök. Habzó szájú, farkas fejű emberek csaholnak utánam, egyre szűkülő sarkokba szorítva. Végül zsákutcába kerülök, és a falból kiránduló vaskos karok a földre taszítanak. A vérebek kátránynyála az arcomra csorog. Lassan, nagyon lassan… ébredek
Kinyitom a szemem, s azon gondolkodom egy fél percen keresztül, hogy vajon megvakultam- e. Végül sikerül rájönnöm, hogy ismét elvesztem valahol egy zavaros látomásban, és abban sem vagyok biztos, hogy most a valódi világban fekszem-e háttal, vagy meg is haltam tán. Lassan körbetekintek magam körül, s ekkor megnyugvással teli sóhajjal bukok ismét a mocskos betonra az eldobált csikkek puha szivacságyába. Megint ide vezettek az ösztöneim. Az elhagyatott háztömb, ahol a madár se jár. Helyettük inkább szerelmespárok, deszkás srácok, narkósok, dílerek, maffiózók és magamfajta szerencsétlenek látogatják előszeretettel ezt a különös helyet. Ennek a háztömbnek a falaira írom fel verseimet, vörös festékkel, minden egyes alkalommal, amikor utazom. Nem vágyom elismerésre, szó sincs róla. De aki itt él velem együtt, az tudhatja, hogy a Külváros szokatlan művészeket és szokatlan műveket szül, ahogyan az alkotófelület is egyedi. Nem hatásvadász, vagy magamutogató. Csupán az itteni világhoz szól, egy sajátos nyelven. Elismerésemre legyen mondva, hogy a verseket szépen, pontosan elkerülik a graffitik, sőt, egyet-kettőt még ki is egészítenek, csinosítanak. Így lesz az egész ház önmagában egy művészeti alkotás, a maga bűnös életével, csapongó gondolataival, szenvedélyes érzelmeivel.
Nagy nehezen két lábra állok, azonnal elfog a hányinger és a fejfájás. Sokat időztem kint, túl sokat. Hamarosan át kell adnom a Falat az éjszaka vadászainak, akik nekem sem kegyelmeznek. Sietnem kell.
Éjfélt üt az óra. Az utolsó sorokat festem fel a falra:
Az angyal szemébe nézni
Szabályok közt élni
Zavaros füstöt szívni
Egy utolsó tűt kérni
És csak félni, félni, félni...
Kész. Nem időzhetek tovább. Sietnem kell. Rohannom kell. Jönnek.
Sárga, villogó üvegszemek suhannak el a fejem fölött, majd zavaros masszává folynak össze mögöttem, ahogyan sorra veszem az utcai lámpákat. Rohanok haza, ahogyan csak bírok. Félek. Iszonytató hangzavar körös-körül, amiből néha felcsendül egy-egy halálsikoly. Sötét árnyak lépnek felém, hosszú, karmos mancsukkal felém kapnak. Megbotlom a járdaszegélyben, és hasra esem. Felsértem a kezemet, a vérem az arcomra kenem, mint a barbár harcosok, akik tudják, az utolsó csatába mennek. Futok tovább, szakadatlanul. Nem tudom, álmodom-e, vagy ébren vagyok. A Külváros tetemre hív.
Végre elérem a házat, amelyben a lakásunk van. Remegő kézzel rántom elő a kulcscsomót a zsebemből. Csörömpölés, kattan a zár. A lépcsőház koromsötét, kiégett a villany. A sarkokban vihogó őrültek szurkálják magukat acéltűkkel, s közben engem bámulnak vörösen izzó szemükkel. Gyorsan, be a liftbe! Nem nyílik az ajtaja. Látom, hogy bent egy akasztott ember vigyorog rajtam, s tudom, hogy sosem juthatok be, amíg az Őrző át nem enged.
Rohanok fel a lépcsőkön. Az ájulás határán. A józanész határán. E világ határán. A város határán.
Háttal fekszem az ágyamon, kőkemény szilárdsága nem hagy aludni. A plafont bámulom, s már látom is, ahogyan az utolsó démon is visszahúzódik a sötétségbe. Kinézek az ablakon, s észreveszem, hogy tisztul az ég. A csillagok, s a Hold ezüstfénybe borítják a betonvadont. Lent az utcákon síri csönd honol, a csatazaj már elmúlt. Csupán egy magányos újságpapír és a feltámadó szél násza kölcsönöz sajátos ciripelést a tájnak. Ahogy bámulok kifelé az ablakon, a környezet szép lassan magába olvaszt. Itt élek.
