Egyszer csak falak közt találtam magam, ahogyan széttárt karokkal pörgök körbe- körbe, szemem csukva, és mégis mintha kívülről látnám saját testemet. Sötét falak között, se ablak, se ajtó egyiken sem, mégis valamiféle túlvilági fény töltötte be a teret. Ki tudja, honnan sugárzott, talán belőlem?  Egyedül voltunk, a sötét falak, a fény és én, mégsem éreztem magányosnak magam. Úgy tetszett az egész, mintha maga a világ lennénk, ennyi és nem több. Nincs rajtunk kívül más, nem is volt és soha nem is lesz. Tökéletes harmóniában forogtam körbe és körbe, megállás nélkül, és éreztem, hogy a Világmindenség elemi ereje járja át testem, és egy csodálatos muzsika hangjaivá válok. Ebben a mindent átható zenében benne volt az egész élet, minden örömével és bánatával, minden eltörölt könnycsepp és letépett falevél. A magam egyszerűségében és őszinteségében éreztem, hogy ember vagyok. Sötét falak között, fény árasztva.

Egy percig és 13 másodpercig tartott az egész. Talán álmodtam.

És a klip, ami az ihletet adta: