Soul Graffity

Már három napja ugyanazt álmodom. Egy kietlen mezőn állok, ameddig csak a szem ellát, hosszú, szürke fűszálak lengedeznek a szélben. Minden olyan elmosódott, mintha sűrű esőn, vagy homályos üvegen keresztül nézné az ember. Minden vibrál, és szép lassan egybeolvad az ég a földdel, a fű a levegővel, én pedig belefulladok az anyagi világ megszűnésébe.
Minden reggel, amikor felkelek, kitöltöm a tegnap estről maradt bort, elrágok egy-két dohánylevelet (már csak az maradt), és bámulom az esőt a kabinból. Három napja nem ettünk semmit. Három napja hánykolódunk. Három napja, hogy a kapitányunk öngyilkos lett. A konyhában találták meg felakasztva.
Múlt héten még úgy tűnt, helyrejönnek a dolgok. Kikötöttünk egy szigetre, ahol a korábbi években többször is megfordultunk, és a fűszereinkért cserébe rengeteg ételt és italt, nem mellesleg kedves női társaságot kaptunk. Volt egy nagyon bájos kis fogadójuk közvetlenül a part mellett, ahol minden este piros lámpások világítottak, és egy zongorista meg egy hegedűs játszottak andalító dallamokat. Itt ismertem meg pár éve egy lányt, aki képeket festett, és azokat árulta mindenfelé a tenger mellett. Akkor is éppen úton volt Északra, de egy nem várt vihar miatt ő is megszállt aznap a fogadóban. Valahogyan összeismerkedtünk, aztán egész éjjel beszélgettünk, reggel pedig készített rólam egy gyors portrét is. Csodás pár napot töltöttünk együtt, aztán továbbálltunk, és soha nem láttam többet. A portrét azóta eladtam egy zacskó ópiumért.
Szóval múlt héten, amikor ismét erre a szigetre tévedtünk, abban reménykedtünk, hogy megtömhetjük a hasunkat és végre pihenhetünk egy kicsit a szárazon. A kis falu azonban teljesen leégett, mire odaértünk. A romok még izzottak a futótűz pusztítása után. A csinos kis fogadó füstölgő romjai közé dobtam az utolsó cigarettám csikkjét, aztán visszaballagtam a hajóra.
Ki tudja meddig nélkülözünk még, itt fogunk-e meghalni mind ezen a szakadt hajón, vagy végre kiköthetünk valamerre, ahol létezik még valami emberi.