Csípős őszi délután volt. Az Alföld végtelen tája unottan bámult saját magába, néhol megakadva egy-egy fán vagy cserjén. Egy apró pont tűnt fel a horizonton, majd hamarosan kettéosztódott, végül két külön alakot formált. Nemsokára már az is kivehető volt, attól a göcsörtös bálványfától, ami úgy nagyjából a 48-ik kilométerkőnél hajladozott, nos, körülbelül onnan már kivehető volt a két fiatal. Már vagy egy órája sétáltak a sínek mellett, szép lassan, ráérősen, fejüket hol lehajtva, hol a tájat bámulva. Egymásra ritkán néztek.
Az egyik egy lány volt, hosszú, kékesfekete hajjal, amit amolyan Kleopátra úrnősen hordott, mintha egyenesen az ókori Egyiptomból pattant volna ki a magyar Alföld közepére, egy vasúti töltés mellé. Az ehhez gondosan megválasztott hosszú ujjú virágos felső és a hippi korszakot idéző lilás kordnadrág még tovább emelték a leányzó báját. A fül, a lelógó tincsek és a halánték aranymetszés pontjában pedig egy sárga pitypangvirág díszlett, minden bizonnyal úton idefelé szedték.
A másik egy csapzott hajú fiú volt, (talán szándékosan) foltozott farmernadrágban, hosszú ujjú, beazonosíthatatlan kultúrából származó ingben, és egy meglehetősen ízléses, szintén szebb korokat idéző bőrmellényben. Haja bár csapzott volt, nem takarta el karakteres arcvonásait, gondosan megnyírt arcszőrzetét, amely leginkább egy XIX. századbéli spanyol költő vékonyan húzott, középen hiányos bajszára és kecses, kissé hegyes szakállára hajazott. Talán finoman fogalmazunk, ha azt mondjuk, igencsak feltűnő látványt keltettek a puszta közepén, egy vasúti töltés mellett, a szép magyar Alföldön. Nem mintha bárki is látta volna őket, a pár tucat tücskön, néhány madáron és azon a pár gyíkon kívül, amik a lábuk között szaladgáltak itt-ott.
Sokat járták így kettesben a vidéket, a sínek mellett haladva, távol a falu figyelő szemeitől, elmerülve komoly és néha igen filozofikus beszélgetéseikben. A legtöbb ember furcsa szemmel tekintett rájuk, ők mégsem érezték magukat kívülállónak, netán kirekesztettnek. Még csak nem is művésznek vagy lázadónak. Inkább álmodozónak.
A lányt Lilinek hívták. Egy állatkereskedésben dolgozott, szabadidejében édesapja hegesztőműhelyében különböző eldobált, útszélről összeszedett fémhulladékot munkált össze valamilyen művészi alkotássá. Érdekes műveit legtöbben nem értékelték túl sokra, bár némelyik modern művészeti galéria biztosan sokra becsülte volna a nagy kedvvel és hozzáértéssel készített tárgyakat. Gyerekkori vágya volt, hogy egyszer híres filmrendező lesz. Ez az álom éppoly elérhetetlennek tűnt, mint az, hogy az összefabrikált művésztárgyait egyszer majd eladja valakinek.
A fiút Gilgamesnek keresztelték el szülei, de mindenki csak Gézának hívta. Ő maga már túltett azon, hogy átkozza a roppant szellemes ősök talán kissé felelőtlen döntését, nem tervezte, hogy hivatalosan is nevet változtat. Éppen egyetemi hallgató volt, de még nem sikerült eldöntenie, mihez is akar kezdeni az életével. Hobbija a különböző háziállatok szelídítése, tanítgatása volt. Szerette a kihívásokat. Sosem tartott hosszú ideig semmilyen állatot, ha hosszas próbálkozás után sem sikerült a tervezett oktató program (márpedig ez többnyire így történt), inkább túladott a jószágon, és újabbakkal próbálkozott. Jelenleg egy gekkót próbált megtanítani, hogy visszahozza az eldobott papírgalacsint, eleddig sikertelenül. Szembetűnhet, hogy Lili foglalkozása és Géza hobbija remekül kiegészítették egymást. Ezt ők sem tartották a véletlen művének.
Éppen egy világkörüli út esetlegesen felmerülő anyagi problémáiról vitatkoztak, amikor megpillantották a szörnyűséget a síneken. Éppen előtte állapodtak meg, Lili fel is sikoltott hirtelenjében.
- A nemjóját… - jegyezte meg csendben Géza
Éppen ott, az orruk előtt feküdt a síneken egy görcsbe rándult férfitest, szinte felismerhetetlen állapotban, háromfelé szakítva. A hozzájuk közelebb eső sín a lábakat választotta el a törzstől, a távolabbi a törzset a nyaktól. Majd egy percig csak némán álltak, mire Lili képes volt megszólalni.
-Te… Géza. Ez nem a Földes Pista bácsi az Ady Endre utcából?
-Hmm… Most hogy mondod. De neki nem ilyen izé… pödört bajusza van?
-Hát az ott szerintem egy bajusz, csak nagyon eltakarja a sok megalvadt vér. Nézd csak!
-Igazad lehet, az ott egy bajusz. Na de hogy kerülne ide a Földes Pista bácsi a puszta közepére, a sínekre, ráadásul három darabban?
-Hát nem tudom… Gondolom ő is sétálni indult, aztán elájult, vagy elesett… Vagy gondolod, hogy meg akarta ölni magát?
-Szerintem nem csak akarta, mert ez itt már biztos nem él. Hacsak…- ekkor Géza egy hosszabb gallyat vett fel a földről, és megpiszkálta vele a torzó fejét
-Nem, ez nem él- nyugtázta a fiú
-Istenem, hát akkor öngyilkos lett volna a Földes Pista bácsi?- tette fel a költői kérdést egyre kétségbeesettebb hangon a lány
Géza végigtekintett maga körül, majd a lányon állapodott meg a szeme.
-Elég régóta itt lehet, mert ha ő is a falu felől jött, akkor látnunk kellett volna. Két vonat is elment, amióta jövünk- mondta a fiú
-Nagyon magányos lehetett. Azt beszélik, már régen meghalt a felesége, a fia pedig eltűnt valahol Budapesten. Nem volt senkije. Szegény öreg Pista bácsi…- sóhajtotta Lili
-Valamit csinálnunk kéne, nem hagyhatjuk itt- mondta Géza
-Hívd fel a rendőrséget!
-Persze, aztán majd meggyanúsítanak, hogy mi löktük ki a vonat elé!
-Akkor minek hívnánk ki őket te lökött? Ennyi eszük nekik is lesz.
-De akkor is kihallgatnak meg minden. Nem hiányzik ez most nekem. És különben is, itt vagyunk az Isten háta mögött, még csak földút sem vezet ide, hogyan jönnének ki a rendőrök?
-Gondolom helikopterrel
-Gondolod…- motyogta Géza az orra alatt, majd megint körbetekintett, mintha csak a végtelen magyar Alföldtől várná a megoldást. Egy valamiben biztos volt: itt valamit tenni kell. Ez most az ő feladatuk.
-El kéne temetni- törte meg a csöndet nagy sokára Lili
Géza nem válaszolt, csak némán bólogatott maga elé nézve.
-Hiszen nincsen családja szegénynek, talán nem is ismerte már senki személyesen a faluból. Ennyi tisztesség neki is kijár.
-Igen, igazad van. El kell temetnünk. Na de hova is?- kérdezte Géza félig önmagától
Mindketten elkezdték vizslatni a tájat, majd szinte egyszerre bökték ki:
-Oda!
Mind a két szempár (legalábbis élő szempár) a göcsörtös bálványfát bámulta, némán, megigézve. Majd, ismét egyszerre, mintha begyakorolták volna, megint csak a szerencsétlenül járt öregember felé fordították tekintetüket.
-Oda kéne vinni valahogy- mutatott rá a problémára Lili
-Gyere, fogjuk meg. Egyenként- mondta Géza

Először a lábakat, majd a törzset vitték, közösen, egymással szemben állva. A fejet Géza egyedül is elbírta. Szerencséjükre a lánynál most is kéznél volt az ültetőkése. „Ki tudja, mikor találok egy olyan csodálatos növényt a szabadban, amit muszáj hazavinnem”, mondogatta mindig. Még így célszerszámmal is jó időbe telt, mire kézzel-lábbal ember méretű gödröt sikerült kaparniuk. A három darabot eztán szépen egymáshoz illesztették, mintha csak éppen elszenderedett volna az öreg, aztán elföldelték. Nézték egy darabig művüket, majd Géza törte meg a beálló csendet:
-Nem jó. Valami hiányzik
-A kereszt.- válaszolta meg helyette is a kérdést a lány
Az ültetőkéssel eztán Géza levágott két szép ágat a fáról, megfaragta és összeillesztette őket, majd végezetül a sebtében készült sír tetejébe szúrta (jól vigyázva arra, hogy Pista bácsi feje ne rongálódjon még ennél is tovább)
Ott állt a két furcsa alak a puszta közepén, szemközt egy sírral, a vasúti töltés mellett, a szép magyar Alföldön. Ott álltak némán, a lány a fiúba karolva, könnyek nélkül, komoly, véresen komoly tekintettel. Egy művészt biztosan megihletett volna a szokatlan csendélet. Két különös ifjú élete teljén, és egy harmadik, aki már végigszenvedte. Ott álltak ketten, mintha nem is evilági lények volnának.
-Ég veled Pista bácsi…- mondta elrévedő hangon Géza.
Lili csak némán integetett a sír felé. Így búcsúztatták el ketten az öreget végleg, mint az angyalok.