Akkoriban sokat jártuk a környéket, hogy jégcsapot találjunk. Emlékszem, egészen be voltunk öltözve mindenféle téli maskarákba, alig tudtuk mozgatni a karjainkat a vaskos kabátujjaktól. Az arcunk csak egy egész kis része látszott ki a textíliák mögül. Az viszont szép pirosra élénkült a rideg szélben. Imádtuk.
Szóval, azon az estén is jégcsapokat kerestünk. A legszebbek és legnagyobbak mindig olyan magasan voltak, hogy lehetetlen volt őket elérni. Ha kővel vagy hógolyóval próbáltad ledobni, akkor meg csúfosan eltöröttek. Gyönyörű szépek voltak.
A múltam kísért ma is. Éjjel jégcsappá váltam. Csodásan vékonyodtam mind addig, amíg egyetlen fénypontból világítottam szét a Napot az egész tájra. És az emberek csodáltak, és szerettek. Belenőttem a szívekbe, és kiolvadtam, ha már boldogok akartak lenni. Torkot vágtam, szívet szúrtam, öltem. A piros vér gyöngyözte be ezüst pengémet.
Most magasan szállok, valahol a jeges felhők fölött. Hópehelyként fogok alászállni, nemsokára ismét. Az emberek homlokára, szemébe, vagy nyelvén olvadva, és úgy fognak csodálni, mint mi annak idején a jégcsapokat.
