Soul Graffity

Kint jeges szelek mardosnak, és veszett vérebek tépik egymás torkát. Zavaros a csend és ordítanak a falak, ahogy az éjjel szétfolyó sötétjét maguk közé szívják. Reccsen egy ág és koppan egy kavics, fém csúszik a fémen, és lassan-lassan a lomha felhők kátrányos méregnarancs színéből előbukkan a vénséges vén Hold, arca ezer és ezer sebhely, és fáj, ahogy városára letekint.

Bent fáradtan dől hátra egy ifjú, reccsen-roppan a vaskos tölgyfa szék. A kandallóban apró tűz járja kacér táncát, és a szoba ezernyi árnya belakja az író magános világát. Vaskos asztallapon megannyi papíros és csonkolt viaszgyertya árvállik. Egy pislákol, és nehézkes sárgás fénye a fiatal szemekben csillan vissza szikrázva-égve. Gyengéd csend ül a szobára, a papír ízes ropogása és egy magára hagyott zsebóra monoton kattogása csupán, ami megtölti a süket teret.

Tinta ér a tollhoz, tollhegy a papírhoz, parányi csepp születik, majd egyre dagad, végül nedves pöttyé kerekedik. Az ifjú felnéz, keresi a sarokban a saját árnyát, majd kitekint, és a kint csendesen tomboló kegyetlen világ fagyában lesi, mi az, ami ma este megihleti.
De két szem és egy hullámzó fürt-tenger, egy hófehér mosoly-parány csupán, ami fáradt elméjét kergetve újra és újra szíven döfi. Miről is írhatna másról, mint arról a csodáról, arról az angyali lényről, melyet a minap látott, egy valós tüneményt a valótlan estélyről. Gyenge a férfiszív, gondolja magába', s konyakot tölt egy vásott fülű, rozsdás fémpohárba. A tüzes ital ismét erőt ád, s felfűti az ifjú egyre erősödő vágyát. Leírni mindent, mi benne lakozik: tájakat, szenvedélyt, bájokat, elmét homályosító részeges pillanatokat, és...
És azt az édeni szépséget, amit tudja, ma éjjel már feledni nem képes. S miután a rozsdás pohár még utoljára csendül, és künn az éjben már az éjféli harang zendül, az apró gyertyacsonk kialszik, ifjú költőnk pedig szunnyadva elalszik. S álmában, a magános világa legnagyobb csodájával, boldog és szerelmes lehet végre... egymagában