Nem tudom, hogyan s miért kerültem a sátorba. Csak feküdtem, éreztem, hogy valaki, egy másik világból lökdösi a vállam, szólongat, majd lelép. Lebegek a föld felett néhány milliméterrel, és olyan szörnyen ostoba és fáradt vagyok, hogy beszélni sem tudok, csak lassan és alig észrevehetően bólogatni. Igen, akkor voltam a legboldogabb.
És még csodálkoznak egyesek, hogy miért akar mindenki narkós lenni. Sosem gondoltam, hogy az életnek erről kéne szólnia, mégis így tettem, vadászva a szép pillanatokra és a boldogságra, ami éppoly múlandó, mint a füst, amit nagy nehezen sikerül kifújnod a tüdődből. Pörgős zene, irreális fények, rázzuk magunkat, és elhisszük, hogy szépek vagyunk, menők, és ez így jó. Közben a rengeteg alkoholtól és fűtől ki vagyunk száradva, szédülünk, fáradunk, de megpróbálunk úgy tenni, mintha ez így lenne szép és jó. Áldom az eget, hogy nem lettem drogos.
Ál-értékek egy ál-világban.
Woodstock, 1969. Vajon hogyan alakult volna a világ nélkülük? Mik lennénk most? Kinek jutott először eszébe, hogy a drogok, az alkohol, a zene és a természet lágy öle elzárva a civilizációtól jól összepasszol? Fiatalok, akik elhiszik, hogy jobb sátorban dugni és a Tiszába hágyni, sárban fetrengve, vízben ázva heverni, mint bármi más egy nyári délutánon. Hogy a fiatalos tűz, a meg nem fogható laza kisugárzás, a raszta hajviselet, a számtalan karszalag és Woodstock öröksége magától értedődő és adott minden egyes lélekben.
Még mindig a sátorban fekszem, tér és idő nem vesz körül, csak másvilági színek és vibrálás. És közben, mikor már a boldogság csak egy távoli emlék, és ismét a mocskos és nyirkos valóságban ébredek, ráeszmélek minden ál-értékre, ami körülvesz. És rengeteg, rengeteg ember. Egy-egy apró homokszem a végtelen sivatagban, mind-mind egyénnek gondolván saját magát.
Koncert van, esik az eső, úgy teszünk, mint mindenki más. Nem kell elhitetni magunkkal, mert tudjuk, hogy jól érezzük magunkat. Alkohol, drogok, fények, zene.
Boldogság? Szeretet? Emlékezés?
Vannak olyan értékek, amelyek nem örköklődnek tovább a korokkal. Vajon 1969-ben ott azon a farmon, érezték-e az emberek a szeretet és boldogság mindent elsöprő, hatalmas erejét, vagy ők is csak menekültek az ál-világuk lila gőzös szobáiba? Mire gondolunk, amikor magunkat hippinek mondjuk és mire gondoltak ők?
Fekszem a sátorban, józanul, fázva, talán sírok is és izzadok. Érzem a lényeteket magam körül, és keserűen gondolok arra, hogy mindenkit magával ragadott ez a rettenet. Elvesztettük az emberségünket, még ott, valahol 1969-ben.
Most, visszatérve a valódi életbe, csak emlékek homályos pillanatok maszlaga marad az egész, valódi érték és boldogság nélkül.
