Hűvös őszi éjjel volt, nyirkosan szitált az eső, karcosan fújta a szél a szemembe az apró cseppeket. Köpenyem mélyen az arcomba húzva igyekeztem a macskaköves utcán. Túl a záporfüggönyön lomhán bámult lefelé a Hold, hatalmas vöröses gömb volt azon az éjjen.
Éppen fordultam volna be egy sarkon, amikor megpillantottam az út közepén. Hirtelen az ütő is megállt bennem. Az első pillanatban tudtam már: csak ő lehet az, senki más: A Fekete Macska. Középtermetű, éjfekete bundájú jószág volt, jókora világító zöld szemekkel. Mozdulatlan ült a hideg utca kövén, és engem bámult. Különös tekintete volt: nem ijesztő, se nem haragos vagy ellenséges. Tárgyilagos, félreérthetetlen, és ellentmondást nem tűrő: maga a Halál. Nem tudom meddig nézhettünk így egymásra, talán egy perc volt, talán egy pillanat csupán, de amint felocsúdtam a kábulatból, amit a fénylő zöld szemek tekertek körém, azonnal rohanni kezdtem. Habár tudtam, nem menekülhetek el a Sors kegyetlen akarata elől, mégis úgy döntöttem, küzdeni fogok, nem adom fel egy pillanatig sem. Szinte végig éreztem a hátamban fagyos tekintetét.
Az erdőben rohanok, köpenyem több helyütt felszakadt, foltokban bepirosította a vérem, lantom nyaka is csúfosan eltörött, csak a medál a nyakamban maradt sértetlen. Legalább az. Még érzem a szajha édeskés vérének ízét az ajkamon. Megcsókoltam, miután elvágtam a torkát. Ennyi kijárt nekem. Aztán hátamra akasztottam a lantom, oldalamra kötöttem tőrömet, aranyaim szétszórtam az utcán: vigye, akinek kell.
Az erdőben rohanok, nyirkos izzadságtól fagyos az arcom, gázolok az avarban. És véreznek a fák. Hatalmas repedések futnak rajtuk végig, és folyik, ömlik a földre mélyvörös vérük. Ahogy egyre beljebb vetem magam a sűrűbe, egyre nehezebb a futás. A talaj egészen ragacsos lett a vértől, szinte bokáig süppedek benne, már csak lépni tudok. Mögöttem a hangok: üldöznek. Rohannak, csaholnak utánam: Hatalmas, borzas, fekete szőrű kutyák, és nincsen szemük. Hegyes orrukból párát vet újra és újra a lélegzetük, érzik a szagom, tökéletes vadászok. Tőröm az egyikük szívében hagytam: védtelen vagyok. Rohannék, de nem bírok, s a nagy lendület hanyatt vág a mocskos avarban.
Háttal fekszem, érzem, ahogy a véres sár becsordogál a ruhám alá, és éget. Bámulom az eget, a vöröses Hold-óriás bámul rám vissza: nem mond semmit. Hirtelen megpillantom, fenn a magasban a madarakat. Éjjel repülő, hófehér állatok, gyönyörű szépek. Nem állnak meg, nem tekintenek rám. Csak mennek, repülnek tova. Irígylem őket.
És ahogy az eget bámulom, egyszercsak apró csattanást érzek a bal orcámon, majd az ajkamon, majd a homlokomon. Igen, látom már: eleredt az eső. Fekete, szennyes zuhatag indul meg a Mennyekből, beterít, eláztat, megfolyt. Megpróbálom felemelni a fejem: sikerül. Végignézek a testemen: teljesen elsüppedve a véres feketés sárban, szánalmas látványt nyújtok. Már látom a vérebeket, őket nem akadályozza a fák borzasztó békylója, sem az ébeneső. Szem nélkül, hatalmas ugrásokkal közelednek. Mielőtt még ismét hátravetném a fejem, megpillantom a Fekete Macskát. Ott áll közvetlenül előttem. Jéghideg smaragd kristály mindkét szeme. Nem ijesztő, se nem haragos vagy ellenséges. Tárgyilagos, félreérthetetlen, és ellentmondást nem tűrő: maga a Halál. Nem félek, csak csalódott vagyok kicsit.
Nem sikerült.
