3 méteres bronz szobrot emeltem, magát az Istent ábrázolta, karjait széttárva, tekintetét ránk emelve áldott minket és vigyázott ránk. 60 napig faragtam, az ércet is magam gyűjtöttem, magam olvasztottam s öntöttem. Anyám csak nézte, sírt és féltett, apám nem látta, csak tette a dolgát az udvarunkban. 61. napra elkészült a szobor, magának az Istennek faragott mása. Talpára kívántam vésni a dátumot s nevemet. Egyikre sem emlékeztem. Lementem hát anyámhoz, ő megölelt s könnyes szemmel kérdezte tőlem:
-Kész van-e már édes fiam?- s én feleltem:
-Kész van anyám. Csak egyet árulj el még nekem: korom s nevem-
-Oh, édes fiam. Magam sem emlékszem, mikor jöttünk, s hogyan. Nevedet is elfelejtettem már rég. Apád kérdezd, se nefélj. Szeret.-
Elindultam hát apámért, féltem, de tudtam, valóban szeret. S apám ott várt, arca akár a bronz szobor, kemény és rideg. Ráncai azonban szelidek, s elárulták: szeret.
-Apám, kész a szobor, de kettőt én tőled kérdezek: Korom s nevem-
-Fiam, én arra nem emlékezem. De anyád beteg, s fél, hogy itthagy téged. Keresd meg fiad, ő segít. És ne feledd, ő is szeret-
Elindultam hát megkeresni a fiam. Az erdőben élt, egy hatalmas fa odvában. Hogy hány éves lehetett? Vagy háromszáz, nem tudom, nem emlékezem. Csúnya volt, púpos, nem beszélt, de hallott s látott. És valóban: szeretett. Anyja a szél volt, mely a patakot sodorja, de hogy hogyan s mikor született, arra nem emlékszem.
3 napig kerestem fiam, mire megsajnált, s elém jött. Csak nézett, nézett kancsal szemével, nem értette, miért jöttem, miért keresem. Megszólítottam:
-Fiam, anyám beteg, s fél, idő előtt elmegy. Kérlek, segíts rajta, s talán megleljük korom s nevem.
A fiam csak állt, percekig némán, aztán elindult, és hozta a füveket, melyeket ő úgy ismert, mint senki más.
És negyedik napra ismét együtt volt a család: apám, anyám, fiam, s én magam. Apám tüzet rakott, fiam gyógyírt főzött, én pedig anyám kezét fogtam, s beszéltem hozzá.
-Ne aggódj drága édesanyám, hamarost befejezem.-
3 méteres bronz szobrot emeltem, magát az Istent ábrázolta, karjait széttárva, tekintetét ránk emelve áldott minket és vigyázott ránk. Mellé temettük az anyám. Senki sem sírt, csak apám könnyezett, én pedig arra gondoltam, hogy erről is a szobor tehet. Ott álltunk napokig némán, s apám így szólt:
-Fiam, megért a dal-
Értettük mindhárman, s fiam elindult azért a fáért, ahova az anyja szülte, s három napra rá kivágta, s apám hordta azt haza, s ketten ácsolták a hárfát. Én pedig csak néztem, hol őket, hol a szobrot, és gyűlöltem magam.
Kilencven napja, hogy a szobor állt, s elkészült a hangszer. Odaálltunk elé mind a hárman, apám, fiam s én, és apám megpengette a lágy húrokat, s énekelt. S mire a dal végetért, ismertem már korom s nevem. S mire a dal végetért, fiam lett a föld, ami a szobor lábát tartotta, s apám a kő, mely az oldalát támasztotta, s anyám a víz, mely a földet táplálta, s megjött a szél is, mely fiamat szülte.
Már csak én maradtam. Kezemben véső s kalapács, s a szobor talpára felvéstem:
Tízezerötven. És már nevem is tudtam, és azt is felvéstem: Gábriel.
Szobor
2010.08.20. 12:56
2 komment
A bejegyzés trackback címe:
https://soulgraffity.blog.hu/api/trackback/id/tr152235168
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Dalae · http://morzsagyujtogeto.blog.hu/ 2010.09.28. 22:14:38
Iszonyúan sablonos lenne azt írni, hogy köszönöm... De egyelőre nem találtam helyette jobb szót :)
neocitran 2010.09.28. 23:47:23
Köszi, ez jól esik:)