Ódon villa volt ő, nyolcvanpár éves, magasztos, nemes, és öreg, öreg... nagyon öreg. Bár testét az idő acélfoga által okozott repedések megrogyasztották, lelkéből és hatalmából egy csöppet sem vesztett.
Mióta az eszemet tudom, ismerem őt. Kímért volt, de barátságos, és szelíd. Gyermekei voltunk, ott nőttünk fel vigyázó termeiben, és szívtuk be a Balaton illatát erkélyén üldögélve. Szerettük őt, és ő viszont szeretett minket. Ám az idő felette, és felettünk is eljárt. A gyermekek kirepültek, és gondoskodó szülőnk, a vén kastély elenged bennünket. Nem is tehet mást szegény, keserű ez a búcsú, de szükséges, és hasznos. Minden búcsú nehéz, de felemelő, és emlékezetes is egyben. Mi megtettük a magunkét: lementünk, ünnepeltünk, jól éreztük magunkat. Ő is megtalálta a módját a búcsúra. Nem csalódtam benne most sem.
Bár az ilyen öreg, lélekkel bíró épületek fizikai valójukban nem tudnak hatást gyakorolni a mi anyagi világunkra, de ottalvásunkkor az álomsíkra különböző dolgokat tudnak képezni. Mindig szerettem itt aludni: jóleső, hosszú álmok voltak. Ahogy most is: érzelemmel teli, képekkel teletűzdelt, hosszú és kellemes álmok. A szokásos illattal és a zöldes-fényes reggellel. Valóságos művészet ez, amit volt ideje tökélyre fejleszteni.
Álmomban éreztem a szeretetét. Ég veled!
Az utolsó fűzfői éjszaka
2010.05.25. 00:51
1 komment
A bejegyzés trackback címe:
https://soulgraffity.blog.hu/api/trackback/id/tr302029105
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
makrofág 2010.05.26. 18:41:34
Mintha én is mindig ismertem volna!