A fiú és a lány ott lapultak egy bokor mögött. Bár a nappal már jócskán az éjszakába vágott, nem mondhatni, hogy hideg volt. A srácnak még melege is volt, pedig fölül csak egy kopott, csíkos pólót viselt. Talán valami izgalom féle fűtötte belülről, vagy csak a nyári éjszaka volt a kelleténél is melegebb. Ki tudja.
-Meddig várunk még?- kérdezte a lány. Huszon-pár éves forma lányka volt, szemében még a kamaszkor kíváncsi csillogása. Ennek ellenére nem volt éretlen vagy értetlen az efféle dolgokhoz. Különben nem hozta volna magával a fiú.
-Mindjárt befut. Türelem.-
S valóban, nemsokára zakatolást hallottak a távolban, ami elnyomta a kabócák és tücskök eddigi monopol hanguralmát, és a fák között két fénypötty jelent meg, amik rohamos növekedésnek indultak. Megérkezett az éjféli expressz az állomásra.
A srác kimondhatatlanul izgult. Pedig már olyan sokszor megleste. Minden egyes nap ugyanakkor, ugyanazzal az utolsó vonattal érkezett. Mégis mi lesz, ha ma mégsem jön? Totálisan hülyének fogja nézni a lány. Nem, az nem lehet. Biztosan ma is megérkezik.
Mintha mindketten átérezték volna a helyzet drámai voltát, még szusszanni is alig mertek, csak várták, hogy megjelenjen egy alak. A srác már jó párszor, a lány még egyszer sem látta.
A vonat nyikorogva megállt, egy ajtó nyitódásának halk nyekkenését vélték kihallani a roppant vas-szörny tömegéből.
-Ő az- súgta halkan a srác. Attól félt, hogy a lány még mindig kicsit őrültnek nézi. De nem, ezt akkor is meg kell mutatni neki. Ő érteni fogja.
Hosszú-hosszú másodpercek, amíg a vonat ismét elindult tovább jól kitaposott útján. Egyetlen, csupán egyetlen sötét alak maradt az elhalkuló peronon. Elindult a kis ösvényen, át a parkon, a vásroska felé. Ahogy közeledett a bokorhoz, ami mögött rejtőztek, a lány már egészen jól ki tudta venni a furcsa alak részleteit. Hosszú, sötét ballonkabátot vislet, fejére szürke kalap húzva. Kezében kopott, ősöregnek látszó bőrtáskát cipelt. Járása magabiztos, de egészen lassú, átitatva valami furcsa magasztossággal és kimértséggel. Egy kicsit ilyesztőnek is hathatott hirtelen. A lány csak akkor mert szólni, amikor már tisztes távolságban járt a furcsa alak.
-Mi ez az egész, hova hoztál?-nézett furcsán a fiúra. Most egy pillanatig tényleg elgondolkozott azon, hogy nem teljesen normális.
-Gyere-mondta a srác. Megfogta a lány kezét és felsegítette a bokor mögül -Szeretném, hogy te is lásd-
-De mit, az ég szerelmére? Egy kalapos ürgét éjfékor a városban sétálni?-
-Bízz bennem, kérlek- A srác tudta, hogy ez a kritikus pont. Túl kell lépni valahogy kettőjüknek, azon, hogy ő nem igazán normális.
Aztán elindultak. Tisztes távolságból követték a különös alakot, ügyelve arra, hogy ne tévesszék szem elől. Bár a lány próbálta azt mímelni, hogy nem így van, de valóban elbűvölte ez a figura. Volt benne valami, ami a lényéből áradt, és ami miatt mind a ketten csodálták. A srác már ismerte ezt az érzést. Imádta.
Teltek a percek, egyre magasabbra és magasabbra kaptattak fel a városka utcáin, fel a kicsiny hegy tetejének irányába. Észre se vették, ahogy elrepült egy röpke óra, és máris a legfelső utca vége felé érkeztek. A legfelső utca legvége egy kilátó szerű kiugróba torkollott, ahonnan az egész városkára rá lehetett látni. Alant egy ezerszemű, mécsesként pislákoló óriás. Megérkeztek. A furcsa alak megállt a kilátó szélénél.
-Most- súgta izgatottan a fiú. -Gyere ide- mondta még halkan, majd bebújt egy alkamasnak tűnő cseresznyefa árnyékába, a lánnyal együtt. Lélegzetvisszafojta várták, mi is fog történni, főleg a lány, akinek fogalma sem volt arról, mi sülhet ki ebből az egészből. És akkor megkezdődött:
A férfi precíz, betanult mozdulatokkal nyitotta fel a kopott bőrtáskát, és elővett belőle egy trombitát. Nézte egy hosszú pillanatig, megtörölte egy-kétszer, majd a szájához emelte. És elkezdődött. Felcsendültek az Il Silenzio hangjai. Az egész város halkan visszhangozta az ismerős hangokat. A férfi olyan csodálotosan játszotta a takarodót, ahogy még senkitől sem hallották. Mindkettőjüknek könny szökött a szemébe. Elragadó pillanat volt. Csak álltak a fa árnyánák takarásában, és hallgatták, miként altatja el az egész várost a trombitás. Elképzelték, hogy minden kis fénylő pötty egy-egy parányi kis lélek, ami eddig várt arra, hogy álomba szenderülhessen. Az égen magasztosan, a Hold vigyázta a különös szertartást.
Véget értek az utolsó hangok is. A trombita visszakerült a helyére. A férfi végrehajtotta napi kötelességét. A városka most már aludhatott. Olyan nyugalomban, ami csak a legboldogabbak kiváltsága.
A fiú és a lány még sokáig álltak ott a kilátó szélénél, fel sem tűnt nekik, ahogy a trombitás visszaballag az ösvényen, és valahol ő is nyugovóra tér. Még egy utolsó pillantást vetettek az ezerszemű mécses-óriásra, és ők is hazaindultak. Szótlanul ballagtak egymás mellett. Egy zöld kertkapu előtt megálltak. Egymás szemébe meredtek az éjjeli csendben.
-Köszönöm-mondta halkan a lány, és belépett a kapun
A srác elégedetten ballagott haza. Sikerült megosztania a titkát vele. A titkot egy különös trombitásról, aki minden éjjel eltaltatja a városkát, az éjjeli expresszel érkezve.