Elsőként hadd meséljek nektek az ifjú levendulaültetvényes kisállatról. Legyen mondjuk sólyom. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ifjú sólyom, aki szerette a Lamiacieae család tagjait, ezért levendulát termesztett vagy 2-3 hektáron. Olyannyira szerette az ajakosokat, hogy maga szüretelt minden egyes évben. Csak járt az ültetvényen, és vagdosta kicsiny metszőollójával a gyönyörű lila növényt. Így élt nap mint nap, esténként gitározott, és kemény abszint-függőnek is volt mondható. Télen fázott, de legalább szép verseket írt és gyűjtötte a jégcsapokat az ereszről. Amik szép lassan elolvadtak a csőrében, mert abban gyűjtötte őket. Aztán ahogy eljött a tavasz, kiült a tópartra, és szép dalokat énekelt a többi sólyomnak, akik lányok voltak, és nem fiúk. Pedig a legtöbb ember még azt is hihette volna, hogy buzi, mert a sólymokat nehéz megkülönböztetni első ránézésre, hogy most melyik a fiú és melyik a lány. Így telt örömteli kis élete, amíg jött egy svéd vadász, és szanaszét lőtte a puskájával. Olyan ocsmány látvány lett ezután a kis madarunk, hogy el sem mesélem. És hogy mi lett a 2-3 hektár levendulával, a gitárral, és a sólyomlányokkal? Nos, azt én már nem tudom.
Tanulság:nem jó dolog művésznek gondolnod magad, mindemellett még lovasit is utánozni, mert akkor azt mondják rád az emberek, hogy ejnye kisfiam! ejnye! a kurva anyád!
